Székelyné Kőrösi Ilona (szerk.): Múzeumi kutatások Bács-Kiskun megyében 1995-1996 (Kecskemét, 1997)
Előadások dr. Fazekas István köszöntéséhez
FEKETE JANOS (Kiskun Múzeum Baráti Köre, Kiskunfélegyháza) FÉLEGYHÁZA NÉPI SZAKRÁLIS EMLÉKEIBŐL: ÚTMENTI KERESZTEK Fazekas István irodalomtörténészként került hozzánk a Kiskun Múzeum élére, de már munkásságának első napjaitól kezdve megtapasztalhattuk, hogy a múzeumi élet és munkaterület más meghatározó részletei iránt is fogékony fiatal, dinamikus vezető intézményi háttérrel sokoldalúan segíteni kész a város művelődési célkitűzéseinek megfogalmazását, a részletek megtervezését és megvalósítását. A feladatok teljességét megismerve - az egykori félegyházi tanítóképzős diák helyi ismereteit felhasználva - állt közénk lelkes odaadással. Emlékezésem, rövid mondanivalóm témájául is azért választottam a szakrális népi emlékjeleket, a kiskunfélegyházi útmenti kereszteket, mert a város múltjához hozzánőtt emlékek föltárásának lelkes támogatója volt mindenkor Fazekas István igazgató. Városunkban már túl voltunk a később mozgalommá szélesedett földrajzi névgyűjtéseknek az 1960-as évek végén megtapasztalt buktatóin, amikor az újrakezdés és folytatás kivitelezésébe és a folytatás tervezgetésébe új, frissítő erőként, 1976-ban bekapcsolódott Fazekas István. Fiatalos lendülettel, növekvő érdeklődéssel csatlakozott az újrakezdett, de most már szélesebb alapokra helyezett feladatokhoz. Félegyháza kiterjedt határú tanyavilágában maga is gyűjtőmunkát végzett. A névgyűjtés feladatának tudományos jelentősége, a táj megismerésének emberközeli, emberi kapcsolatokat erősítő lehetősége végleg hozzánk kötötte. Gyűjtési tapasztalatai között érdeklődését fölkeltették a sok helyütt elhagyatottan a bozótrengetegben rejtőzködő szakrális emlékek, különösképpen a faragott fakeresztek. Én, mint a belterületi névanyag gyűjtője, az O jelzésére figyeltem föl a téma lehetőségeire és szépségeire s mintegy belső kényszert éreztem a felismerés kezdetei óta a téma teljes részletességgel történő, tudományos igényű föltárására. A szakirodalom előzetes tanulmányozása során meglepetéssel tapasztaltam, hogy a szabadtéri vallásos jelképekről szóló tanulmányok szerzői az utak mentén állíttatott kegyeletes emlékjeleket az „út széli” jelzővel emelték ki és jelenítették meg a szakrális emlékek fogalomkörében. Ezt a jelzőt kezdettől fogva pejoratívnak, rossz kicsengésűnek és lekicsinylőén közönségesnek találtam, ezért helyette új nevet alkottam „útmenti keresztek” névösszetételben. 1984-ben a témát összegező tanulmányomban már ezt az új szót használtam KISKUNFÉLEGYHÁZI ÚTMENTI KERESZTEK címadásban. Az eltelt időben örömmel tapasztalom, hogy az „útmenti” jelző gyökeret eresztett, a régi jelző kiszorult a gyakorlatból. Általában természetesen nemcsak az utak mentén, hanem a határrészek nevezetesebb színhelyein (utak kereszteződésében, határdombokon, dűlők kezdetén, emlékezetes események egy35
