Székelyné Kőrösi Ilona (szerk.): Múzeumi kutatások Bács-Kiskun megyében 1995-1996 (Kecskemét, 1997)
Hagyomány és művészet
A második világháború után, az 1950-es évek vége táján a Tófalvi Nyakas família Sándor-ágának egyik sarja, Tófalvi Nyakas Ákos néhány évig családostól kint lakott Ásottúttetején. Két leánykája hosszú erdei gyaloglások árán Varságra járt iskolába. A csűr egyik végét, az ún. marhapajtát szobává alakította és abban élt az öttagú család. 1992 nyarán az elhagyott csűr hajdani szobájában még látható volt egy farönkökre fektetett és szénával bőven megrakott, családi ágy gyanánt használt hatalmas deszkaplató. A politikai és gazdasági viszonyok változása következtében a székely közbir- tokossági és magánerdők állami tulajdonba kerültek. Ez lett a sorsa a Nyakasok távoli erdőbirtokának is. Az állami erdőgazdaság igyekezett minél több borsot törni a hatalmas erdők között lakó Tófalvi Nyakas Ákos orra alá. Ezért néhány évi küszködés után családjával együtt elköltözött Ásóttúttetejéről. A Nyakasok irtásán elkezdődött az elvadulás, a visszaerdősödés folyamata. Miért érdekes, miért fontos a településekkel foglalkozó néprajzkutató számára egy olyan távoli telep, mint a köröndi Tófalvi Nyakas család ásottúttetejei irtáskaszálója? A magyar település- és népiségtörténeti irodalomban viszonylag sok szó esett már arról, hogy a középkorban és a koraújkorban miként haladt előre egy-egy hegyvidéki terület benépesítése. A száraz és szűkszavú okleveles adatokból kirajzolódik ugyan az előretörő térfoglalók újabb és újabb telepeinek születési útja, de a folyamat képe nehezen tölthető meg élettel. Az sejthető, hogy az előretörés egyik változatában jelentős szerep jutott a szállás jellegű állapotnak. Eszerint az anyatelepülés valahol messze szállásokat hozott létre. Egy idő után a szállások állandó lakóhellyé alakultak, majd maguk is szállásokat teremtettek. A településhálózat fejlődésének ezt a középkori és koraújkori útját segíthet megvilágítani a köröndi településfejlődés XIX-XX. századi példája. Adva volt Korond, mint anyatelepülés, amelynek népe Fenyőkúton kaszálókat irtott és szállásokat tartott fenn. A fenyőkúti szállások a XIX. század második felében hegyi farmokká, vagyis állandó lakóhelyekké alakultak át. Az egyik hegyi tanya népes családja azután a XX. század elején újabb szállást hozott létre egy távoli erdei irtáson. A családi vagyon osztódásával a szállás duplázódott, majd a XX. század közepén az egyik szállás állandó lakóhellyé alakult át. Megvillant tehát annak a lehetősége, hogy Ásottútteteje a XX. század végére egy több házból álló állandóan lakott teleppé váljon, esetleg egy kései Nyakas ivadék valahol keletebbre újabb irtást és újabb szállást hozzon létre. Ez azonban nem következhetett be, mert a településfejlődés természetes folyamatát megzavarták a történelmi sorsfordulók és a velük összefüggő gazdaságpolitikai változások. Figyelemre méltó az ásottúttetejei irtáskaszáló és szállás azért is, mert egy települési ősformát, egy települési elemi gondolatot képvisel. Hasonló telepek sokasága létezett a Nagyküküllő forrásvidékének havasi területén a XVI-XIX. században. Sajnos, csak néhány szűkszavú írás őrzi emléküket. Az írott adatokból nehezen idézhető fel a korai hegyi szállások kialakításának módja, használatának rendje, rég elporladt építményeinek arculata. Ásottúttetején a XX. században egy olyan szállás létezett, amely a XVI-XIX. századi hegyi szállások kései utódjának tekinthető. Tanulmányozásával, megismerésével és a kutatási tapasztalatok megfontolt visszavetítésé- vel valószínűleg könnyebbé válik az írott források hegyi szállásokra vonatkozó adatainak értelmezése. 219
