Sztrinkó István (szerk.): Múzeumi kutatások Bács-Kiskun megyében, 1984 (Kecskemét, 1985)
Mészáros Ágnes: A népi gyógyászat kutatása a Duna-Tisza közén
71 nagy számmal találtatnak",/lk/ Eddig azokat a munkákat tekintettük át népgyógyászati szempontból, amelyek csak másodlagosan szolgáltattak adatokat. Mitológiai, orvosi vagy történeti forrásokat bemutató művekből válogattuk ki a Duna-Tisza közéhez tartozó helységek régi orvoslására utaló mozzanatokat. Ezekből nem kaphattunk átfogó képet a népi orvoslás általános gyakorlatáról, hiszen a peres iratokból csak a kirívó eseteket ismerhetjük meg, s a kiemelkedő képességű gyógyítókról, specialistákról nyerhetünk árnyaltabb felvilágosítást, de a nép mindennapi gyógyító eszköztáráról keveset tudhatunk meg. A népi gyógyítás racionális, gyógynövényeket felhasználó á- gáról az első közleményt Molnár István írta 1865-ben: Halas virányának ismertetése népgyógyászati szempontból címmel./lő/ 2k növényfajt mutatott be latin és magyar névvel, melyek a „nép előtt ismeretesek és gyógyczélokra használtatnak." Körültekintően leírta, hogy melyik növény hol található a határban, és milyen betegségre milyen formában használható fel. A kecskeméti Gyógyszerészettörténeti Gyűjtemény adattárában levő kéziratos recepteket különféle szempontokból több kutató is feldolgozta már. Elsőként Lóránd Nándor és Juhász Mária gyógyszerésztörténeti aspektusból elemezte az orvosló előira- tokat a Bács-Kiskun megyei Orvos-Gyógyszerészek évkönyvében./ló/ A szerzők a 19• századi kiskunhalasi, keceli, félegyházi kéziratokból főként az embergyógyászatra alkalmas recepteket ismertették. Felsorolták a kiskunhalasi füzetben szereplő legfontosabb házi gyógyszereket, melyek a következők: fehér cukor, tej, borecet, lábvíz, mustármag, torma, bodzavirág. A kiskunfélegyházi kézirat a köszvény gyógyszereit tartalmazza, amelyekből a gyógyszerész szerzők meglepően érdekes és számunkra értékes felvilágosítást adnak. A köszvényt ugyanis csalánnal és hangyabollyal gyógyították, amelyek hangyasavat tartalmaznak, így a régi gyógymód megfelel a mai histamin kezelésnek. Kigyűjtötték a receptek alapján a 19- században előforduló leggyakoribb betegségeket, és megállapították az ezekre használt szerekről, hogy néhánytól eltekintve napjainkban is elfogadhatók lennének gyógyszerként. A tanulmány záró részében íróik felhívják a figyelmet arra, hogy „népünk empirikus gyógyszerkincse ma sem nélkülözhető, és szinte kimeríthetetlen kincsestára a mai phar- makológusok és gyógyszerkutatók számára."/17/ Az Orvostörténeti Közlemények Népi Gyógyítás Magyarországon című kötetében Lóránd Klára a fene betegség gyógyítását elősegítő recepteket ismertette az 1825-ös Kecelről származó és szintén az 1820-as években írt kiskunhalasi kézirat alapján./l8/ Ezek a receptek is növényeket, ecetfa levelét, szamócagyökeret, diót ajánlanak orvosságul. Lóránd Klára a Gyógyszerészettörté- neti Gyűjtemény anyagán kívül a kecskeméti Református Egyház Könyvtárában levő kéziratokból is publikál orvosló recepteket. Lóránd Nándor ugyanebben a kötetben a halasi kézirat szembetegséggel foglalkozó három receptjét adta közre./19/ A negyedik tanulmányt, amely a kecskeméti orvosló kéziratok alapján született, Lóránd Klára írta a Bács-Kiskun megye múltjából IV. kötetében./20/ 0 a receptek ismertetése után néprajzi szempontból elemzi a gyógymódok tartalmát Hoppál Mihály-Tö- rö László tanulmánya felhasználásával. Elkülöníti a hasonlósági és érintkezési mágia szerint működő eljárásokat, kiemeli a mágikus számok jelentőségét stb. Jellemzőnek tartja a népi gyógyító gyakorlatra az emberi és állati ürülék felhasználását, az állati eredetű anyagok gyakori alkalmazását. A további népi gyógyításra vonatkozó irodalmat földrajzi
