Sztrinkó István (szerk.): Múzeumi kutatások Bács-Kiskun megyében, 1984 (Kecskemét, 1985)
Sz. Kőrösi Ilona: Kecskeméti testamentumok a 17–19. századból
120 A végrendeletek legterjedelmesebb része a családi viszonyokat és a vagyoni helyzetet tárgyaló rész, .amelynek egyes elemeit később ismertetem. A befejező részben a végrendelkező elismeri, hogy a szöveg előtte felolvastatott és helybenhagyatott, ezt aláírásával vagy keze keresztvonásával igazolja. A dátum és pecsétek mellett fontos kelléke volt a végrendeletnek a hivatalosan kiküldött személyek aláírása is. A befejezésben is szerepeltek különböző formulák, pl. „Ezek után az Isten markában ajánlom az és Szegén Bűnös Lelkemet". (Varga János, 173^-) Az örökösöknek szánt intelmek, jótanácsok is ebben a részben kaptak helyet. Ismerünk olyan végrendeleteket, amelyek részletes útmutatót adnak a gazdálkodáshoz, a mindennapi életvitelhez és a cselédekkel való bánásmódhoz is. Czv . Tubák Józsefné 18^7-ben így inti örököseit: ne civakodjanak, mer az körmök egyiknek sem kopott az megkeresésiben". Ritkábban átok is előfordul: „... a ki ezt a Testamentumot fel akarja bontani, legyen átkozott..."- olvashatjuk Szűcs András végrendeletében (1737•), „Átok a- latt hagyom, hogy átkozott legyen mind mennyen mind földön aki tőle még tsak kívánná is ..." - tudniillik a házat, amelyet Váczi Erzsébet özvegy Kecskeméti Ferencné 18^-7-ben Lenkei János nevű cselédjének adott. A végrendeletekhez gyakran kapcsolódik codicillus, azaz pótvégrendelet, „fiókvégrendelet". Erre abban az esetben volt szükség, ha a testamentumtévő meggondolta magát, másképpen a- kart végrendelkezni, vagy módosult a család vagyoni helyzete, esetleg a család létszámában történt változás. A végrendelethez hasonlóan hivatalos záradékkal kellett ellátni. A végrendeletek formai áttekintése után röviden vegyük sorra az öröklési rendet és a vagyon fajtáit. Az örökölt, ún. ősi ingatlan és ingó vagyonokról a végrendelkezés a törvényes öröklési rend szerint történhetett, tehát a végrendelkező köteles volt egyenlő arányban részesíteni belőle törvényes örököseit. A férj illetve a feleség halála után az életbenmaradt másik fél - örökös híján - a házastárs által hozott ősi vagyont köteles volt visszaszolgáltatni az elhunyt házastárs hozzátartozóinak. Az ősi vagyonból a fiúk és a lányok egyaránt örököltek, bár a 18. században találkozunk a leánynegyed említésével is. Gyakori volt a juss (pl. házrész,szőlő, szántóföld) készpénzzel történő megváltása is. A céhbeállítás, taníttatás költségeit a szülők beszámították a gyermek „jussába". Ila a szülők felnőtt és kiskorú gyermekeket is hagytak hátra, a „neveletlen" árvák gondviselését és kiházasítását kötelezővé tették az emberkorú testvérek számára. A feleség által a házasságba vitt vagyont, hozományt (allaturát) a házasság fennállása alatt közösen használták és gyarapították, de a feleség halála után kizárólag annak gyermekeire illetve a feleség családjára szállt vissza. A női különjogok között említendő a hitbér, amelyet a férj a házasságkötéskor ígért feleségének, ezt azonban bizonyos esetekben megtagadták, pl. ha bebizonyosodott, hogy a feleség hűtlenkedett . Az özvegyasszony a férj ősi javaiban megmaradhatott, de nem örökölhette azt, csak ha minden örökös, egyenesági és oldalági atyafiság kihalt. Az özvegyi jog lehetővé tette, hogy a férj halála után az asszony használhassa a szántóföldet, szőlőt, és lakhasson a házban, de csakis addig, amíg újra férjhez nem ment, amíg a férje nevét viselte. (Ez a férj szerzemény! javaira is vonatkozott. Ha az özvegy újra férjhezment, a férj szerzemény! javaiból l/8 részt kaphatott. Pl. Kis György, 1769.) Szerzeményi vagyonnak számított a vásárolt, saját munkával keresett ingóság és ingatlan. Mind a fe
