Sztrinkó István (szerk.): Múzeumi kutatások Bács-Kiskun megyében, 1984 (Kecskemét, 1985)
Bánszky Pál: A naiv művészet keletkezésének körülményei napjainkban és sajátos funkciói
98 „barátnőjének", Orsós Annának a képzeletbeli temetését, s kimondva vagy kimondatlanul tette ezt azért, mert az elszerette tőle férjét. Ahogyan az ősember-vadász, vagy a kisgyermek azt hiszi, hogy az általa készített rajzzal magukat a tárgyakat birtokolja, valami hasonló hiedelem, sajátos képvarázslag jelentkezik egyes naiv alkotók gondolkodás-módjában és cselekedeteiben is. S ha az alkotások nem is hordoznak mindig szó szerint lefordítható és kimutatható mágikus jegyeket, ha ezt a tevékenységet legtöbbjük nem is szakrális céllal végzi, számos kép és szobor mégis azért készül el, mert általa valami fontos dolgot akar az emberiséggel közölni. Olyan kifejezési formákat használnak, amelyek alkalmasak arra, hogy egyértelműen ábrázolják annak a lényegét, amit ki akarnak fejezni. így a mű legfontosabb alkotóelemének a témán keresztül kifejezhető gondolatot tartják, a hangsúlyt a tartalomra helyezik még akkor is, ha az adott műfaj nyelvén (pl. képben vagy szoborban) „dadogva" mondják is el gondolataikat. Természetes folyamatnak kell tekintenünk ugyanakkor azt a jelenséget, hogy az ősi kultikus funkciók helyébe korunkban új témák és tartalmak lépnek. A naiv művészet határai „parttalannak" tűnnek. Lépten-nyomon találkozunk a világban és Magyarországon is az emberek alkotóösztöne kiélésének, díszítő- és építőkedvének a legkülönbözőbb megnyilvánulásaival. Ebben közrejátszott az a körülmény is, hogy az ipari termelés majd mindent, még a játékot is készen , adja az ember kezébe. Kiszorul az egyszerű dolgoknak az ember 11 maga számára való elkészítése, csökken az egyéni lelemény érvényesítésének a tere, a konstruáló-alkotóösztön működtetése. Önálló kutatási téma lehetne, hogy szabadidőhöz jutva - akárcsak szabadsága idején is - a ház körül, vagy a weekend-telken mit hoz létre rögeszméből - konstruktív ösztöne, ízlése, vagy rejtett tehetsége szintjén - az ember. Magyarországon napjainkban is hallunk várépítőről. A Művészet című folyóirat 1978/2. száma hírt adott arról, hogy a miskolczi út mellett jórészt ipari hulladékból „szolgálati hely" épült, továbbá hogy a raagyarv: Török István szobrokkal, domborművekkel ékesített családi házat épített. Olvastunk a Klacelec-i kuktának, Levynek a sziklára rúgtató lovairól, Raymond Isidomak a Chartres-i temetőben álló kerámiacsempékből összerakott házáról, valamint a levélkihordó Fernand Cheval Kauterives-i „ideális palotá"-járói. Az eddiginél sokkal szisztematikusabban kell összegyűjtenünk azokat a fantasztikus kísérleteket, amelyek a fojtó unalomból, a romantikus, magateremtette világ szféráiba menekülő embert, illetve az alkotóösztön nem kiállítási keretek között való megnyilatkozásának szélesebb keresztmetszetét mutatják meg. Ma talán nagyon is beszűkültén, a kiállításon való megfelelés kritériumaiban gondolkozunk. Olykor megfogalmazódik egy-egy kétely, miszerint nem lenne-e jobb ezeket a tárgyakat háborítatlanul az alkotó környezetében hagyni. Kívánhatjuk-e azonban ezektől az emberektől, hogy elszigeteltek maradjanak, hogy akárhány képük, szobruk van és kérve-kérik tőlük, akkor se adjanak el semmit ? A naiv alkotók - bár a művészeti élet peremén helyezkednek el - nem függetleníthetők a képzőművészeti élet és a közművelődés adott struktúrájától. Az elszigeteltségből való kitörésüknek egyik módja például éppen az, hogy létrehozott munkáikkal megmutatkozzanak a társadalom előtt.
