Szabó László: Néprajzi gyűjtések a Duna-Tisza közén(Monumenta Muzeologica 2. Kecskemét, 2008)

A Duna-Tisza köze mint alakuló emberi táj - Táji adottságok

megjelent müveit újra és egyben olvasni lehessen. Tálasi István mintaszerű monográfiát készített a Kiskunság pásztoréletéről, történeti, nyelvi hátterét, etnikai összefüggéseit tisztázva. Lükő Gábor hatalmas népművészeti monográfiája a kiskunsági pásztormüvészetről szintén Sztrinkó Istvánnak köszönheti megjelenését. Nem említjük külön-külön azokat a visszaemlékezéseket, helyi monográfiákat, amelyek rendelkezésre álltak akkor, amikor többedmagával megrendezte, összeállította és megírta „Kecskemét régi népéletéről” szóló kiállítását és katalógusát. Ebben a régi és az átalakulóban lévő puszták világának állít emléket, miközben magának a nagy parasztvárosnak - amely szabad királyi rangra emelkedett - is bemutatja gazdasági hátterét, parasztpolgári viszonyait. Ebben a tömör összefoglalásban az elődök munkája, az ő tárgycentrikus felfogása, gyűjtőmunkája és nagy vonásokban gondolkodó, összefoglaló szemlélete jut érvényre. A továbbiakban e munka szövegét közöljük és egészítjük ki. Azaz közvetlenül ő vezet bennünket.

„Kecskemét szörnyű népes ’s valóba nevezetes gazdag Város, noha Kints Gazdagsága a’ Mezőn legel, mint hajdan Abrahám’ némzetségéé. Jeles az ő Marha Tartása ’s mezei Munkája egész az irigységig. Sok jó Tsődö- röket nevel Ketskemét. - A’ sok Ménes és Gulya tanyázik véghetetlen nagy Pusztán, mellyek közül a’ legkisebbnek Hossza is egyegy Mélyföld. Innét való minden Java, mellyet az áldott Természet reá áraszt. Ezzel maga Kedvére él, ’s belőle másoknak is ád” - írja Szaller György 1796-os országleírásában.

Valóban, a XVIII. század végén Kecskemét gazdasági életére még mindig jellemző a külterjes állattartás, bár ekkor már arányaiban kisebb, mint a török hódoltság idején. A XVII-XIX. századok folyamán a város sorra elveszti hatalmas bérelt pusztáit - helyreáll a Kiskunság közigazgatása - s a szilaj állattartás mindinkább Kecskemét örökbirtokaira, Bugacra és Pusztaszerre szorul vissza. Itt, különösen Bugacon a XX. századot is megéri e tartásmód, így elsősorban az ekkori ismereteink alapján jellemezhetjük a kecskeméti szilaj állattartást.

Igaz ugyan, hogy a pásztorok rangsorában a legelső hely a csikósokat illette meg, a város gazdasági életében mégis a szarvasmarhatartás volt a legfőbb haszonvételi forrás. E középkori értékrendben gyökerezik az a versengés, amelyet még a XX. század elején is megfigyelhettek a bugaci csikósok, illetve gulyások között. Az elsőségért folytatott harcba a juhászok is beleszóltak, különösen az 1800-as évektől kezdődően, mikortól a szarvasmarha tenyésztést a gyapjúkultúra mindinkább visszaszorította.

36