Szabó László: Néprajzi gyűjtések a Duna-Tisza közén(Monumenta Muzeologica 2. Kecskemét, 2008)
Szemelvény Sztrinkó István tudományos munkásságából - A három város népművészete
sek, így a félegyházi példák alapján valószínű, hogy készítőik elsősorban a faragómolnárok lehettek. A népéletben betöltött szerepükről azt is tudjuk, hogy a búcsúsok megálltak tövükben pihenni, s imádkoztak is ott. Az útszéli keresztek jelentőségét szemléletesen példázza továbbá egy Kecskemét környéki borotvatartó végébe karcolt kereszt mintája is. A bemutatott anyag alapján levonható néhány következtetés a Háromváros népművészetének szerkezetére, alakulására és összetevőire vonatkozóan. Legkorábbi évszámos tárgyaink a XVIII. századból származnak, abból az időből, amelynek népművészetünkben a régi stílus felel meg. Református templomaink festett mennyezetdeszkái, a komáromi hatást mutató, ácsolt ládákat felváltó bútorok, mestereink állatalakos, növényi ornamentikával díszített szerszámai mind azt tanúsítják, hogy a Háromváros népművészete e korban a régi stílus országosan jól ismert jellemzőit mutatja fel. A XIX. század első évtizedeiről ugyanezt mondhatjuk el. Az egyes társadalmi rétegek egymástól jól elhatárolódó öltözködési kultúrája, a festett bútorok szigorú rendbe komponált mintái, a fából és fémből készült használati tárgyak míves megformálása és díszítmény kincse népművészetünk új stílusának jellemző jegyei. A század derekától azonban mintha más útra térne a Háromváros népművészete. Úgy látszik, hogy a népművészet újabb stílusa, melyre a paraszti mivolt hangsúlyozásaként a már szinte hivalkodó színesség jellemző, a Háromvárosban csupán a népviseletben jutott kifejezésre, de ott is az országosnál korábban. Anyagunk azt sugallja, mintha itt nem lenne közege a népművészetnek. Valóban, a XIX. század második felétől a népművészeti tárgyak nem mutatnak sokszínűséget, csak a subát és a máshonnan idekerülő kerámiát regisztrálhatjuk reprezentatívabb darabokként. A pásztorművészet darabjai, a szerelmi zálogként készülő fafaragások, az apróbb használati tárgyak az intimebb szférába tartoznak, ritkábban kerülnek szélesebb nézőközönség elé. Úgy tűnik, hogy a közösség ízlése a polgári minták követését tartja kívánatosnak, az öltözködésben, a lakás berendezésében, tehát a kifele is jól érzékelhető dolgokban. Az új stílusú népművészetet, amit a szakkutatás is parasztosnak tart, a mezővárosi közösség döntő többsége is annak tarthatta, s társadalmi státusának kifejezésére nem érezte ezeket a darabokat megfelelőnek. 221
