Szabó László: Néprajzi gyűjtések a Duna-Tisza közén(Monumenta Muzeologica 2. Kecskemét, 2008)
Szemelvény Sztrinkó István tudományos munkásságából - A három város népművészete
ritmusuk, fűrészelt díszeik miatt gyakran hangsúlyozottabban jelennek meg az utcaképben, mint maguk a lakóházak. Számos példáját ismerjük, különösen a kiskapukon a napsugaras díszítésnek, de gyakori ezeken a „nagykapukon” és kerítéseken a tulipán és más stilizált növényi minta is. Kevesebb változatossággal, de szinte mindig díszítettek az ereszdeszkák, s bizonyára nem lehetett ritka a mestergerendára faragott dísz sem. Ismerünk pl. Kecskemétről egy 1770-es mestergerendát, melybe tökéletesen megszerkesztett csillagot és szépen megformált tulipán motívumot faragott az ácsmester. A faragó ács sajátos „önarcképe” maradt meg az egyik 1890-ben készült kecskeméti mángorló végén; bakokra fektetett gerendát vésővel és kalapáccsal farag a mester, akit a jellegzetes iparoskalapban mintázott meg faragója, ezzel is érzékeltetve társadalmi helyzetét, mellette pedig szerszámok; faragóbalta, ásó, csákány és kasza látható. A szerszámok ilyen csoportosítása nem véletlen, hiszen jól tudjuk, hogy iparosaink jó része a mesterséget csak az évnek egy részében űzte, a mezőgazdasági munkák idején ők is inkább gazdálkodók voltak. A Háromváros népviseletéről szólva elmondhatjuk, hogy az az emlékezettel elérhető időben már nem mutat különösebb sajátosságokat. A XIX. század utolsó harmadára nagymértékben elszíntelenedik, anyagai, szabásformái s a viselet egyes elemei is polgári mintákat követnek. A XX. század elejére a régebbi viseletből csak a suba marad meg, néhány gazda és pásztorember pedig hordja még a posztónadrágot és mándlit, illetve a vászoninget és gatyát. A XVII-XVIII. századi emlékek alapján színesebb, összetettebb öltözködési kultúra bontakozik ki a Háromvárosban. Teljesen egységes népviseletről azonban ekkor sem beszélhetünk, hiszen az öltözködésnek egyben társadalmi rangjelző szerepe is volt. Nem véletlen tehát, hogy újra és újra tanácsi rendeletckkcl próbálják meg szabályozni különösen az alsóbb társadalmi rétegek öltözékét. A rendeletek többszöri megismétlése a társadalmi megkülönböztetés mellett arra is utal, hogy bármilyen szigorúan is fogalmazták meg azokat, nem voltak igazán eredményesek. A korabeli viseletek egyik legfontosabb alapanyaga a posztó volt. Szabómestereink ezt nemegyszer csak nehézségek árán tudták beszerezni, mert meg kellett küzdeniük a közlekedés nehézségeivel, vagy más céhszervezetek privilégiumai jelentettek akadályt. Példa erre a gyulafehérvári káptalan egyik 1593-as oklevele, melyben az 1227 vég szűrposztót vásárló kecskeméti szabómesterek megfogadják, hogy árujuk és pénzük elkobzása terhe alatt 203
