Szabó László: Néprajzi gyűjtések a Duna-Tisza közén(Monumenta Muzeologica 2. Kecskemét, 2008)
Szemelvény Sztrinkó István tudományos munkásságából - A három város népművészete
terek vehették fel a versenyt, akik szinte művészi szinten állították elő termékeiket, elsősorban a különböző vasból készült épületalkatrészeket. A gondosan megmunkált, díszes kilincsek, ajtóhúzó gombok és ajtóvasalások hullámvonalas, leveles-indás formájukkal a lakóházak sajátos díszéül szolgáltak. Különösen szép az az ajtópánt, melyet bevert pontokból, félkörökből és tulipánokból álló mintázattal látott el mestere. Generációkon át öröklődhetett az ilyen fajta díszítés, hiszen hasonló tulipános, félkörös pontozással találkozunk egy valószínűleg XVIII. századi kengyelpár tal- palójának alján is. Általános mintakincs volt ez a kovácsmunkákon, mert a szárvágóktól és szénametszőktől kezdve a legkülönbözőbb készítményeken egyaránt előfordul. A legtöbb eszköz azonban nincs ellátva külön díszítéssel, mégsem hagyhatjuk őket figyelmen kívül a Háromváros népművészetének számbavételekor. A fejlett formaérzékre valló billegzővasak, tűzikutyák, cirádás végű parázsfogók önmagukban, anyaguk megmunkáltságával is népművészeti alkotásoknak tekinthetők. A legszebb kovácsmunkák közé tartoznak az ostyasütők. Belső lapjukra nemcsak geometrikus mintákat vagy stilizált virágdíszeket véstek, hanem vallásos szimbólumokat és állatfigurákat is. Az egyikbe például leveles fa alatt álló, élethűen megrajzolt gímszarvast véstek, egy másikba pedig két naivan megfogalmazott madárfejet. A kecskeméti daraboknál sajnos a gyűjtő semmi olyan adatot nem jegyzett föl, amely az ostya vallásos, kultikus szerepére utalna. Mai ismereteink alapján csupán annyit jegyezhetünk még meg, hogy idősebb asszonyok napjainkban is sütnek ostyát, amit csemegének, főleg borkorcsolyának szolgálnak fel. Ma már sokszor nehéz eldönteni, hogy melyik tárgyat készítette kovács, melyeket lakatos. Hosszú ideig egy céhbe tartoztak, s így termékeik is gyakran azonosak voltak. Például Kecskeméten is csak 1818-tól tudunk önálló lakatos és sarkantyús céhszervezetről. A XVIII. században többször is vitatkoztak a kovácsok és lakatosok azon, hogy egyes termékek készítéséhez kinek van joga. 1781 -ben a kecskeméti magisztrátus ezt a következő módon szabályozta: „...úgymint az ablakokon való keresztvasak, és vas rostélyok, azokhoz tartozandó vass táblák és lábok, épületekbe való minden féle kötés vasak, vass ajtók, vagy ablak vass táblák, vásári sátrakra való nagyobb munkák, Harang koronáknak, hordóknak kádaknak és más edényeknek vasalása, billeg vasaknak is készítése, mellyek már a fellyebb említett végezés szerént közössé tétettek. E következendők pedig úgy mint a szekér, kotsi, tséza és hintoknak minden vasalása, Harang 197
