Szabó László: Néprajzi gyűjtések a Duna-Tisza közén(Monumenta Muzeologica 2. Kecskemét, 2008)

Az építkezés képes lexikona - Héjazat: anyag, technika, forma

hetett a zsindely alkalmazása lakóházaknál, templomoknál egyaránt. Szabadszálláson és Tiszakürtön találkozni lehetett olyan házzal, ahol a nádtetőt zsindelyre rakták rá.

A szigorú kerületi rendelkezések miatt (ezek a kémények téglából való építését is tartalmazták) a cseréptető hamarabb jelenik meg, mint másutt. Igaz ez a nagyobb városokra is (Háromváros). A helyi cserépégetést szorgalmazták, sőt népszerűsítették a Mátra vidéki hasított palával való tetőfedést is. Ez utóbbi hatástalan maradt. Létesültek téglagyárak, s ezek cserepet is égettek, de a Duna-Tisza közi talaj, az itt bányászható agyag gyenge minőségű téglát és cserepet adott. Nem véletlen, hogy a fazekasság mint mesterség sem virágzott, s inkább külső központjai voltak a folyók mellett (Mezőtúr, Tószeg, Kalocsa, Sárköz, Mohács). A XX. század húszas-harmincas éveiben kezd a kisebb falvakban tömegesebben megjelenni a cseréptető. Ebből - minthogy gyakran a házfalakat nem bontották le, hanem csak a tetőszerkezetet módosították, hogy cseréptetőt hordozni tudjon - ugyanolyan tetőformák épültek, mint a nádhéjazatnál korában.

A szarufás tetőszerkezet, illetve a székes tetők megjelenése főként a városokban, s középületeknél új, gyakran helyi ácsok által kialakított, a hagyományosat padlásablakokkal, kis tornyokkal megbontó egyedi tetőformákat hoztak létre, amelyek egy-egy körzetben divatossá is váltak.

Az 1950-es évektől kezdve a kátránypapír, a pala, a hullámpala s a hullámpalát utánzó színes műanyag tetők, drótbetétes üveglapok, a préselt pozdorja lemezek, a fóliával való ideiglenes, de sokszor tartóssá váló lefedés igen áttekinthetetlenné és vegyessé tette a táj építkezését nemcsak a tanyákon, hanem a falvak, városok belterületén is. A néprajzkutatónak ezek közül kell kiválogatnia a tradicionálisát, a továbbélőt, a megújulót, s rekonstruálni egy korábbi létező egységet.

166