Szabó László: Néprajzi gyűjtések a Duna-Tisza közén(Monumenta Muzeologica 2. Kecskemét, 2008)
A Duna-Tisza köze mint alakuló emberi táj - Táji adottságok
A később gazdaggá lett, kitűnő földekkel rendelkező bácskai táj elvadult. Egy 1688-ban született leírás erről hű képet fest: „Keresztül a puszta és feldúlt Bácskán. Nappal gyilkos hőség uralkodott, de a végtelen síkságon sehol sem volt árnyék található. Innivalónk sem lett volna, ha a katonák táborozási helyükön nem ástak volna kutat ... Aludni sem tudtunk, mert a kimondhatatlanul sok szúnyogot még nagy réztálcával sem lehetett volna elhajtani éjjel, nappal pedig a meleg és a legyek miatt nem hajthattuk álomra fejünket.” (Sztrinkó 1., 1990. 64-65.) A kép jószerint mit sem változott rövid száz esztendő folyamán 1763-ban Cotthman Antal királyi udvari kamarai tanácsos, telepítési biztos jelentése szerint. A királyi tisztviselő jelentése és javaslatai alapján kezdik Bácska egy részét betelepíteni főként németekkel és az ország különböző részein élő nemzetiségekkel. A tájat nekik kellett megszelídíteni, termővé tenni. A betelepülők eleinte kizárólag katolikusok voltak, de II. József korában lehetővé vált, hogy református lakosság is alapíthasson községeket. A Nagykunság és a református Jászkisér, illetve a velük szomszédos református magyar falvak is bocsátottak ki telepeseket erre a vidékre. A telepes falvak az elvadult határt kezdettől fogva földműveléssel igyekeztek birtokba venni. A bácskai földek nagy része erre alkalmas is volt. A Duna-Tisza közének gazdálkodásra alkalmas felszíni területét nagyrészt különböző minőségű homok borítja. Nem véletlen, hogy középső részét a geográfusok Homokhátságnak nevezik. Ennek a tájnak újbóli birtokba vétele másként ment végbe, mint a bácskai részeké. Az elpusztult falvak határait a megmaradt városok népessége legelőként, rétként használta, a legtávolabbi földek egy része parlagon maradt. Az Északi-középhegységig foltokban sok helyen előforduló jelentős kiterjedésű, különböző minőségű homoki részeket a XIX. század harmadik harmadáig szinte kizárólag legeltető állattartással hasznosították. A Duna-Tisza közi városok (szabad királyi, érseki és mezővárosok) kiterjedt határának szárazabb részét jószerint saját tulajdonú vagy bérelt (pl. Bugac, Kerekegyháza, Jakabszállás) legelő, a vizesebbeket (pl. Jászszentlászló, Kecel, Kígyós) kaszáló rét foglalta el. A törököt átvészelt mezővárosokon kívül jelentős birtokai voltak a két folyó közén a jászsági településeknek is. Az 1745-ös redempcióban az elpusztult kiskunsági települések pusztaként számon tartott határának jó részét azon a jogon is vásárolták meg, hogy a török elől menekülő lakosság egy része a Jászságban kapott menedéket, és egykori lakosaik jogán a török időkben is bérelték, használták. A redempció után a jászsági települések itt tartották növendék jószágukat, tőke marhájukat, miközben a jászsági legelőket felosztották, tanyákat építve rá földműveléssel és istállózó állattartással hasznosították. 16
