Szabó László: Néprajzi gyűjtések a Duna-Tisza közén(Monumenta Muzeologica 2. Kecskemét, 2008)
Az építkezés képes lexikona - Többosztatú, felmenő falú építmények
Kő- és téglafal A Duna-Tisza közén nagy múltra tekint vissza a kőépítkezés. A felszín alatt ugyanis foltokban bányászható és építkezésre alkalmas réti mészkövet lehet találni. A középkorban templomok alapozásához, falának emeléséhez az itt vágott mészkövet hasznosították, mint ezt a régészeti feltárások megerősítik, s írott források is alátámasztják. A kibányászott mészkő tömböket módosabb gazdák épületeik alapozásához használták, de találkozunk kutak bélelésénél, melléképületek esetében törmelékének felhasználásával, kisebb építmények emelésénél, sárkatlanok falának megerősítésénél. A követ eléggé nehéz munka volt felszínre hozni, legalább két-három ember együttműködését kívánta meg. Csak ott volt érdemes elkezdeni a kő bányászását, ahol sok kővirág (Malva silvestris) nyílott. Itt biztosra mehettek. Eltávolítva a felső talajréteget (30-50 cm) előbukkant a kőér, aminek felső, 2-3 cm-es porló rétegét csákánnyal vertek fel. A fagyszítta morzsalékos követ igénytelen épületekhez lehetett csak használni. Pacsmagkönek is nevezték. Ezután egy 120-130 cm hosszú, 3-4 cm vastag, kovács készítette, egyik végén hegyes, másik végén tompább, mintegy 20 kg súlyú szerszámot, a kővágó rudat vették kézbe, s azt mindig ugyanarra a helyre ütve lyukat fúrtak a kőbe. A lyukat néhányszor hideg vízzel kimosták, majd bedugva a szerszámot a lyukba feszítették, ütöget- ték. Néhányszáz ütésre elhasadt a kő. Igyekeztek 25-30 cm-es darabokat hasítani belőle. A köveket négyzetölbe rakták, melynek minden oldala 190 cm volt, s kb. 50-60 mázsát nyomott. A követ vályogházak alapozásához, falrakáshoz használták. Faragás nélkül rakták egymásra. A kőműves legfeljebb annyit igazított a tömbökön, hogy ne legyen köztük túl nagy rés. Kötőanyagként törekkel kevert sarat használtak. Változatos neve van a réti mészkőnek területünkön: darázskő, pecsmeg, cupák, mocsárkő, varangykő, terméskő. A téglaépítkezés általánossá csak az 1950-es években válik. A sár- és földfalak mellett drágasága miatt is nehezen terjedt. Voltaképpen a XX. század elején alapítanak téglagyárakat, s a mezővárosokban, a vagyonosabb gazdarétegnél ettől kezdve jelenik meg. Korábban a tűzrendészeti előírások miatt csak a kémény építésénél alkalmaztak téglát. A Jászkun Kerületben ugyan már Mária Terézia óta szorgalmazták a tégla és cserép 143
