Szabó László: Néprajzi gyűjtések a Duna-Tisza közén(Monumenta Muzeologica 2. Kecskemét, 2008)

A Duna-Tisza köze mint alakuló emberi táj - Táji adottságok

a Homokhátság, amit állattartással, földműveléssel hasznosítottak. Hogy itt a középkorban pezsgő élet volt, arra bizonyság a sűrű településhálózat, s jelzi a terület eltartó képességét. Erősen tájhoz kötött gazdálkodási mód és ennek megfelelő faluhálózat és településrendszer jött létre a török hódoltság előtt. Mindez Mohács után szinte semmivé lett.

A Duna-Tisza köze népessége a török idők állandó harcaiban rabbá lett, elpusztult, szétfutott, a járványok is megtizedelték, a sűrű településhálózatú vidéken csak néhány nagyobb település maradt meg (Szeged, Kecskemét, Nagykőrös, Cegléd, Csongrád, Szabadszállás, Kiskunhalas jászsági települések), s ezek fogadták be a kis falvak menekülő lakosságát, kiknek utódai többnyire átvészelték a török, majd a kuruc idők harcait. A gyér lakosság csak a városokhoz közeli részeket tudta megművelni, eke alá fogni és intenzíven hasznosítani. Egy még elérhető részét legelőként használta, de a távolabbi részek többnyire elvadultak. E széles térség egyes tájai másként élték át ezt a nehéz időszakot. A Duna bal partján fekvő települések javarésze népességében igen nagy kárt szenvedett, hiszen a Duna mente (ugyan inkább a jobb part) a felvonuló török hadak útvonalába esett. A Budára tartó török seregek békeidőben is hihetetlen károkat okoztak, minduntalan futásra késztetve a lakosságot. Nem véletlen, hogy a Duna mente települései mutatják a legtarkább etnikai képet. A Tisza jobb partjának településein a lakosságnak nagyobb esélye volt a harcok túlélésére. Nem esett annyira a

Tisztább vízfelület a Holt-Ti- szán kezdődő sulyomfolttal. Alpár, 1983. (ltsz.: 60586)

14