Bereznai Zsuzsanna: A népi táplálkozás hagyományai Székelyszentkirályon - Libelli Transsilvanici 11. (Kecskemét, 2015)
Élelmiszer-alapanyagok megtermelése és beszerzése
(burgonya), a borsó, a zöldborsó, a bab, a zöldbab, a lencse, az uborka, a paradicsom, a cukorrépa. Az árdé (tölteni való paprika), a gogos (paradicsompaprika), a kápíű (kosszarvú paprika) és a vinete (padlizsán) azonban az 1950-es években még nem volt ismeretes a faluban. Mákot, sütni való tököt és disznótököt, azaz takarmánytököt régóta termelnek, ám a főzőtök itt új keletű növény. A konyhakertben a gazdasszony elkülönítve helyezte el a fűszernövényeket: a csombort, a zsályát, a kaprot, a leostyánt (lestyánt), a tárkonyt, a mentát, az ánizst, a citromfűt, a körömvirágot, valamint a hagymaféléket. Szentkirályon olyan sok káposztát termeltek, hogy eladásra is jutott belőle: szekérrel elvitték Segesvárig. A gyümölcsöskertekben megtermett a körtvély (körte), az alma, a szilva, a megy- gy és a cseresznye, a ribizli, a dió. A népi emlékezet szerint a szőlő a II. világháború után honosodott meg a faluban: egy férfi idegenből hozott szőlőtőkéket az 1950-60-as években, lugast csinált a házánál - őtőle került el a többi szőlő a faluba: izabella, otelló, amerikán. A következő régi körtefajtákra emlékeztek: nyári pergament, veresbelü vackor, margitkörte (apró, sárga), nagy téli körte (narancssárga, korán puhul meg), téli vackor vagy ződ körte (régi fajta, kemény, soha nem puhul meg, megfőzték). A hagyományos és az új keletű almafajták: citromalma, batúralma, pónika (sárga), sóvári alma, budai domokos, jonatán, cúpalma (apró), zsíralma (viaszos héjú, karácsonyig elálló őszi alma) és háromféle nyári alma. Kétféle meggy volt ismeretes: az egyszerű meggy vagy ótottszemű és a kicsi parasztmeggy. A cseresznyének egyetlen fajtáját termesztették: az ótottcseresznyét. Az ismert hagyományos szilvafajták a következők: húsos szilva, hargas magú (magvaváló), ringló és besztercei. Három hagyományos diófajta termett a kertekben: az apró, vékony héjú, a nagyobb, vékony héjú és a kócos. Ez utóbbi igen erős héjú volt, nehezen lehetett a csonthéjból kivenni, zsírosabb (olajban gazdag) és ízletesebb is volt a többinél, sokáig eltartható volt. Az is szokás volt a faluban, hogy a különféle vetőmagokat - elsősorban burgonyát és búzát - egymás között cserélték az emberek: így jutottak hozzá a megszokottaktól eltérő növényfajtákhoz. Az ültetni való pityóka között közismert volt a gyarmati pityóka, amelynek a belseje fehér, a külseje kékes és ripacsos, azaz göcsörtös. Termelték még a piros pityókát, amelynek a héja volt pirosas, a fehér pityókát és a kiflipityókát - amit főleg hús mellé készítettek el. A helyi állattartásból származó alapanyagok A XX. század első felében a szentkirályi családi parasztgazdaságokban szarvasmarhát, lovat, juhot, kecskét és sertést, ritkábban bivalyt is tartottak. Természetesen majorság - azaz baromfi - is volt minden udvarban. Méhészkedéssel csak néhány parasztcsalád foglalkozott. Az 1930-as években Kovács Julianna, született Lőrincz Julianna családjában a következő állatállomány volt: 2 tehén és a bornyúk, 2 ökör, 5-6 juh, 2 disznó, 15-20 baromfi. Az 1940-es években Telekfalvi Ferencné, született Bereczi Juliánná családjában 24
