Bereznai Zsuzsanna: A népi táplálkozás hagyományai Székelyszentkirályon - Libelli Transsilvanici 11. (Kecskemét, 2015)
A sokszínű erdélyi és a székelyszentkirályi konyha
A pisztrángfogáshoz és -sütéshez is kiválóan értett: „A pisztrángászás, az más. Élvezet. Uz Bence tartotta a hálót, nem vízmentire, hanem szembe vele, mert a pisztráng felfelé menekül. Én egy rúddal vertem, göbődtem a vizet, míg fehér tajtékot vetett. Mihelyt a hal a hálót érintette, Bence már ki is vetette a villanó halat. Hármat, négyet is egyszerre. Örvendtünk és kacagtunk a halaknak. A szebb példányokkal tréfából egymást szájon leccsintettük. Aztán felvágtuk a puha hasukat, és megtakarítottuk. A feszülő hólyagokat tenyerünkön elpukkantottuk, majd kopoltyújuknál fogva hegyes pálcákra aggattuk, a tűzhöz körben leszúrtuk, parazsat mertünk alájuk, és ezeken a kis akasztófákon csendesen megsütöttük, amíg megkunkorodott illatos gerincük. A jó meleg hús omlott szét a szánkban. A szemünk meredt ki, olyanokat nyeltünk.” A vadméhek lakhelyének feltalálása, kirablása, a lépesméz megszerzése is a havasi ember „tudománya”: „Bence egyik nap a karjára akasztotta a fejszét, a zsebébe tett egy szűk nyakú üveget, papirosban büdöskővirágot, s nekem odaszólt:- Ügyeljen mindenre!- Hova mégy?- Egy kicsi méhbajom van! Ebből tudtam, hogy vadméheket akar felverni, amit el nem mulasztottam volna egy ökörért se. Szép őszi nap volt. Az Isten kék arca, az ég ragyogott, és a hatalmas havas körös-körül ezer színben tündöklött. Lementünk a patakhoz, s lestük a méheket, amelyek ide járnak inni. Óvatosan összefogtunk annyit, amennyit lehetett. Bence berakta őket a szűk nyakú üvegbe, s miután figyelmesen körülnézett, egy irányban megindult, amerre a felriasztott méhek szálltak. Mikor egyet-egyet az üvegből kieresztett, összehúzott szemmel leste, hogy merre tűnik el. Tudtuk, hogy egyenesen hazaszállnak, s csak követni kell őket. Semmi sincs szebb, mint a méhvadászat ilyen szép, tündöklő őszi napon. A kibocsátott méhek arany hangon sírva menekültek az erdő dús színpompájában, és villogtak a napsütött gyönyörű szálfák közt. Minket pedig az orrunknál fogva vezettek. Kétórai tekergés után visszakerültünk a patakhoz, ahonnan elindultunk. Szívből felkacagtam, és titokban örültem, hogy a levegőnek ezek a szépséges virágai, kedvenceim, a méhecskék megszabadultak a Bence dúló kezétől.- Felsültél! - röhögtem szembe vele.- Nagy türelem kell hozzá, hogy ezzel a módszerrel rátaláljon az ember a méhek viaszvárosára. [...] Azzal el is engedte a szűk nyakú üvegből a méheket, s mi szó nélkül haza. Otthon a kalyibából előkeresett egy darab tavalyi lépes mézet, s beszólt az erdőbe:- Kántor úr! A medvénk előcammogott. 137
