Bárth János: Vízvezető közösségek Csíkszentgyörgyön és Csíkbánkfalván - Libelli Transsilvanici 8. (Kecskemét, 2010)
Víznyerés, vízfelhasználás a XX. század vége előtt
vidreket, sétárokat, csebreket, kádakat, tégelyeket, kártyákat és esztenára való tej tároló, tejföldolgozó edényeket. A különböző nagyságú, leginkább 10-15 literes lapos fahordócskákat, a tégelynek nevezett csobolyókat általában vállon hordozták. Erdőre, mezőre, de haza is vittek bennük vizet. Az ásott tizeskutak vizét leginkább kézi erővel, viderben vitték a portákra ivás, főzés, mosakodás céljából. Használták a kúti víz és a forrásvíz szállítására a dongákból összeállított, magas kártyát és sajtárt is. Utóbbiakat korcsijára, szekerkére is rakhatták, ha a háztól távol esett a víznyerőhely. A kétfülű, kád formájú 10 literes cseberben állatoknak, marháknak, lovaknak hoztak itatóvizet ásott kútról, forrásból, patakról egyaránt. Legtöbbször két ember szállította rúdon. A cseber két fülének lyukain átdugtak egy kicsi rudat. Ezt keresztben ráfektették a cseber két oldalán fekvő hosszú rudakra, amelyeket elől és hátul egy-egy ember emelt. Ha messze esett a víznyerő hely az istállótól, a csebreket korcsiján, szekerkén, esetleg állatokkal vontatott szekéren vagy szánon szállították. Szekéren és szánon vitték a csebernél nagyobb vizeskádakat is. A korcsijá, mint csúszó szállítóeszköz legfontosabb alkotóelemét az a bükkfadeszka lap jelentette, amelyre a csebret, vagy a csebreket helyezték. Alá két kopásálló gyertyánfa talp került. A korcsiját méretétől függően hosszú kötél közbeiktatásával emberi erővel, ritkábban marhával húzatták. Vízhordó szekerkének azt a két keréken guruló csebertartó állványzatot nevezték, amelyet emberi és állati erővel egyaránt lehetett húzni. Kerekei tengelyére két álló oszlopot erősítettek, amelyek felső lyukain átdugták azt a rudat, amely az oszlopok között ingadozó csebret tartotta. Az állatok itatása A bánkfalvi házak többségétől távol folyt a Fiság, ezért Bánkfalva állattartó gazdái, ha nem volt saját családi kútjuk, a tizeskutak és ritkábban a hegy alatti források cseberben hordott vizével itatták állataikat. A szentgyörgyiek választhattak a Fiságon történő itatás és a cseberben hordott vízzel való itatás között. Akinek sok marhája volt, az igyekezett a patakból itatni, hogy elkerülje a vízhordás gyötrelmeit. Akinek kevés marha állt az istállójában, az cseberben hozott vizet állatai számára. Az értékes jó lovat, bár nyáron a patakból itatták, „télen nem csapták ki a vízre”. Cseberben hoztak számára innivalót. A juhokat ugyancsak nem itatták télen a patakból. Vittek nekik vizet. Néhány juh számára egy sétár víz is elegendőnek bizonyult. A Fiságon történő itatás sok évszázados állattartási hagyománynak számított Csíkszentgyörgyön a családi kutak általánossá válásig. Egy állattartó vállalkozó állítólag a XXI. század elején is a Fiságban itatja szarvasmarháit. Télen léket vág számukra. Csíkszentgyörgy településformájának fontos sajátossága, hogy a falun végigvezető „főút” és a vele nagyjából párhuzamosan haladó Fiság között keskeny köz13
