Bárth János: Vízvezető közösségek Csíkszentgyörgyön és Csíkbánkfalván - Libelli Transsilvanici 8. (Kecskemét, 2010)
Víznyerés, vízfelhasználás a XX. század vége előtt
eszközbeszerzéseket. Ő szervezte meg a részesek munkáját, ha a kutat tisztítani és javítani kellett. A fent bemutatott Bálintok kútja kivételével a tizeskutak közös tulajdonságának tekinthető, hogy a XIX. században gémeskútként jöttek létre. Kútközösségeik a XX. század közepén alakították át őket kerekes kutakká. Egy-egy tizeskutat 10-20 család használt és gondozott. A kútközösségek férfitagjai a kúttisztítások, kútjavítások befejeztével pálinkázással erősítették meg barátságukat. A martonosi kútközösségek kúttisztítás, kútjavítás után közös ebédet is rendeztek. A tizeskutak legtöbbször kis terecskéken, útelágazásokban, útszélesedésekben kaptak helyet. Ezek a terek és kiszélesedett utak a kutak jelenléte miatt a helyi társas kapcsolatok fontos színtereinek számítottak. A gyermekek gyakran a tizeskút körüli szabad területen játszottak, különösen, ha vízért küldték őket, és ott összetalálkoztak a szomszéd házak gyermekeivel. A fehérnépeknek a tizeskútnál nyílt leginkább alkalmuk arra, hogy híreket, pletykákat cseréljenek a szomszéd házak lányaival, menyecskéivel. Előfordult, hogy a tizeskutak táján szerelmek szövődtek. Bár vízért leginkább fiatalok jártak, a kútközösség vénei is szívesen megálltak a kút körüli terecskén, hogy meghányják-vessék a szomszédság közös dolgait. Vízszállítás Az iváshoz, főzéshez, mosakodáshoz, otthoni mosáshoz, állatok otthoni itatásához szükséges vizet, ha a felhasználó háztartásnak nem volt saját kútja, rövidebb- hosszabb útszakaszon szállítani kellett a víznyerőhely és a lakótelek között. A szállítás cserépkorsóban, sétákban, viderben, cseberben, dézsában, tégelyben, kártyában történhetett. Segédeszközként kötelet, általvetőt, rudat, korcsiját, kézzel húzott kis szekerkét, állatokkal vontatott nagy szekeret egyaránt használhatott a víz szállítója. A közeli borvízforrásokhoz legtöbbször gyerekeket küldtek el az asszonyok ivóvízért. A fiúcskák és a leánykák a XX. század első felében cserepkorsóval hordták a borvizet, amelyet a kifolyó alá tartottak, vagy belemerítettek a forrás előtt kialakított medencébe. A csíkszentgyörgyi családok felcsíki, jobbára madarasi és dánfalvi fazekasoktól szerezték be a korsókat, akik, vagy akiknek megbízottjai szekerekről árulták a jó vizes edényeket a szentgyörgyi utcán. A fekete korsó olcsóbb volt, de törékeny. A zöld virágokkal ékesített piros korsó többe került, de tovább lehetett használni. A szentgyörgyiek szebbnek is tartották, mint a feketét. Vízhordáskor a cserepkorsó száját törökbúza csutikával dugták be. Előfordult, hogy ha távolabb esett a borvízforrás, a korsókat nem kézben vitték, hanem korcsiján, kicsi szekerkén szállították. A vízszállításhoz használt dongás faedényeket a XX. század első felében a csíkszentgyörgyiek és a csíkbánkfalviak leginkább a falujukban szerezték be. Fa termett elég a havasokban. A sétárfalak, cseberfalak, vagyis a dongák faragásához, összeállításához, a magyarófa-pattyantyú abroncsok fölszereléséhez több férfi is értett egyszerre a két faluban. Csíkszentgyörgyön különösen jeles kádárnak, cseb- resnek számított Kalán Tekse Zakar és Kalán Tekse Ignác. Készítettek többek között 12
