Szabó Pál: Életutam - A Kecskeméti Katona József Múzeum Közleményei. Új sorozat 1. (Kecskemét, 2009)
Szabó Pál: Életutam. Első rész
rel, zömmel idősekkel és lányokkal találkoztam, és megállapítottam, hogy azok mind jószívű, segítőkész emberek voltak, de szegények, csaknem nincstelenek, a „szovjet” áldozatai voltak. Egyszóval telt-múlt az idő. Lovaink jó erőben voltak. A németek láttak el bennünket takarmánnyal. Persze itt nincs annyi hely, hogy mindazt elmondjam, amit ezekben a hónapokban átéltünk. De ezek az élmények elkísérnek bennünket életünk végéig. Ezt nem lehet elfeledni! Nem akarom a szót szaporítani, de egy rövidke történetet azért el kell mondanom. Még karácsony előtt történt. Estefelé két fegyveres honvéd kíséretében átmentünk a kb. három kilométerre lévő szomszéd faluba. Az ottani tanítónő, Katerina hívott meg vacsorára. Ott nem voltak se magyar, se német katonák. Vendég volt egy német tiszt is. A vacsora sült liba volt körítéssel és természetesen az ital vodka volt. Vacsora után, úgy tíz óra körül indultunk vissza a mi szállásunkra. Szánkóval mentünk, de nem én hajtottam. A hajtó honvéd rövidíteni akarta az utat és elhagyta a gallyakkal kitüzdelt utat. De sehogy sem értünk haza. Eltévedtünk. Nagy köd volt és hó a javából. A köd miatt nem láthattuk meg a mi falunk tornyát. Körülbelül két óra hosszat tekeregtünk, keresve a helyes utat. De azt nem találtuk meg. Szerencsénkre nem kerültünk a horhos közelébe és így veszély nem fenyegetett bennünket. Hiába lövöldöztünk, a mieink nem hallották a lövéseket és így nem tudtak segítségünkre jönni. Egyszer azután mit ad Isten visszaértünk abba a faluba, ahol vendégeskedtünk. Megtaláltuk a gallyakkal kijelölt utat is, amit másodszor már nem hagytunk el. Kb. éjfélre értünk haza. Csatolok négy kis fényképet a szalomnojei életből. A csoportképen középütt Belányi alezredes úr, aki ide hozott bennünket. A balszélen dr. Szabó Mihály állatorvos (második), a jobb szélen szerénységem. Január első hetében a postán átvettem a szabadságos levelem. Január 9-től kaptam kétheti szabadságot, plusz az oda és visszautazási napokat. Január 9-én vagy 10-én indultam tiszti legényemmel, Nagy Ferivel haza. Mint kiderült, ez volt az utolsó szabadságos vonat, mert 12-én a szovjet áttörés után több szabadságos vonat nem indult. Szerencsém volt. De szegény Pista öcsém belekerült az oroszokkal való védelmi harcba. Megindult a visszavonulás. Némely csapattestnél pánik tört ki. Erre a hadseregparancsnok egy dörgedelmes parancsot adott ki és felökleléssel fenyegette meg a csapatát elhagyó, fegyverét eldobó katonákat. Ennek a parancsnak nagy visszhangja támadt az otthoni sajtóban. Úgy hogy Jány vezérezredesnek vissza kellett vonni erős kifejezéseit, amit ő maga is megbánt.27 Végre 6-8 napi utazás, fertőtlenítés után megérkeztünk haza. Otthon drága jó Édesanyám, Mariska nővérem és kis Feleségem várt a másfél éves kis Marika lányommal. Meleg otthonomban, szeretteim társaságában töltöttem a két hetet. 27 Bártfai Szabó László 1988. 324. éppen a 2. magyar hadsereg katonáinak természetes helytállását idézi Nemeskürty István: Requiem egy hadseregért c. könyve nyomán - egy kecskeméti katona példáján. 50
