Bárth János (szerk.): Ezer év a Duna-Tisza közén - A kecskeméti Katona József Múzeum Közleményei 10. (Kecskemét, 2001)
Előadások–Tanulmányok - Somogyvári Ágnes: Honfoglalás, honfoglalók a IX–X. században a Duna-Tisza közén. (Rövid áttekintés a régészeti leletek tükrében)
zésű, 4 irányba ágazó palmetta alkotja az alapmotívumot, a tarsolylemezeknek a zömét egy vagy több kör alakú ékkő díszítette. Az ő feltételezése szerint a többitől eltérő, ilyen módon díszített tarsolylemezek és haj fonatkorongok viselőjük a többiekétől eltérő magasabb társadalmi rangját voltak hivatottak kifejezni. Az utóbbi időszakban Révész László foglalkozott a fejedelmi törzs letelepedésével. Ő, a karosi feltárásai alapján a fejedelmi központot a Felső-Tisza vidékére teszi. Itt tárt fel olyan gazdagságú sírokat, olyan mellékletekkel, amelyekből arra a következtetésre jutott, hogy a vezető törzsnek a Felső-Tisza vidékén lehetett a szállásterülete. Érvelését alátámasztó leletek közül csak néhányat sorolunk fel. Olyan indás virágos mintájú aranyozott ezüst veretek, amelyek a legarchaikusabb leletek közé tartoznak, illetve a készenléti íjtegez itt előkerült díszítései. Feltételezése szerint ezek, a meghatározott módon díszített íjtegezek rangjelzők is voltak. Ezeket az íjtegezeket középső harmadukban a földet, a négy égtájat és a világmindenséget jelképező napszimbólumok ékesítik. A napkorong a kazár szakrális fejedelmek jelképe volt, a magyarok valószínűleg tőlük vették át. Az ilyen módon díszített íj tegezekkel eltemetettek a fejedelmek katonai kíséretének magas rangú vezetői lehettek. Az ilyen módon díszített íjtegezek eddig csak a Felső-Tisza vidékén kerültek elő. Ha ezt az érvelést elfogadjuk, akkor más törzsek, nemzetségfők szálláshelyeit kell keresnünk a Duna-Tisza közén, de hogy itt is voltak, azt jelzi például a benepusztai sír. ÉLETMÓD, TELEPEK A magyarság korai történetének kutatói közül sokan vallják, hogy i.e. V. század körül, a magyarság néppé válásának idején tért át a nomád állattarásra. Ebben az időszakban alakult ki Eurázsia füves pusztáin a vándorló-legeltető állattartás. Ez az életmód nem céltalan kóborlást jelentett, hanem a természetföldrajzi adottságok alapos ismeretén alapulva, a nomádok minden tájegységben kialakították a legelőváltás legmegfelelőbb útvonalát és kijelölték a szállások helyét. Télen a védett völgyekben, vagy a folyók déli torkolatvidékén húzták meg magukat, itt alakították ki téli szállásukat is. A téli szállások közelében vannak a szántók, itt vetik el a tavaszi kirajzás előtt a gabonát, ami árpát, kölest, zabot jelent. A hegy vidékes részeken tavasszal a magasabban fekvő hegyi legelőkre hajtották az állatokat, síkvidéken az északabbra lévő ligetes pusztai legelőkre mentek. A legeltetési útvonal végén volt a jóval kevésbé helyhez kötött és gyakran változó nyári szállás, ahonnét nyárutón indultak vissza, ugyanazon az útvonalon. A Kárpát-medencében a Nagyalföld és a Kisalföld az eurázsiai ligetes sztyeppövezet legnyugatibb nyúlványa. Éghajlata és növényzete a keleti területekre hasonlít. Ezért jöttek el idáig a keletről induló pásztomépek a szarmaták, hunok, avarok és a magyarok. Itt azonban a nomádok élete jelentősen átalakult. Az életmódváltozás egyik oka természetföldrajzi. A mintegy 100 km2 kiterjedésű Nagyalfoldön a területek nagy hányadát a Duna és Tisza, illetve ezek mellékfolyóinak ártere tette ki, ezeknek a folyóvölgyeknek egy része szinte egész évben járhatatlan volt. Több forrás is hírt ad arról, hogy a nomádok akár több szász kilométert is megtesznek a két szállás között. A kirgizek például a két szállás között 100-200 km-t is megtettek, a kazahoknál a száraz pusztákon a távolság akár 800 km is lehetett. Itt a Kárpát-medencében kisebb volt a terület, ugyanakkor az éghajlat is kedvezőbb volt. A csapadékosabb Alföldön a folyókhoz közeli hátakon dús füvü legelők voltak, amikor ezek nyáron kiégtek, a folyók mentén az ártéri rétekre hajtották az állatokat. 14
