Bereznai Zsuzsanna (szerk.): A félegyházi mesekirály - A kecskeméti Katona József Múzeum Közleményei 9. (Kecskemét, 1999)
A meseolvasóhoz. Bevezető szavak Seres József meséihez
kivételes lehetőséget, és nagyszabású, teljes gyűjtést végzett. Több mesét több ízben is összegyűjtött. Remélem, mindezek a változatok megvannak, és egyszer bővebben is megvizsgálhatjuk azt, hogyan módoslutak Seres szövegei az egyik hangfelvételtől a másikig. És akkor azt is tüzetesen le kell majd írni, mikor és kik is voltak éppen jelen a mesélésnél: hogyan működött a mesemondó előadói alkalmazkodó képessége. Természetesen arról is többet szeretnénk tudni, milyen ember is volt Seres József! Itt azt a szomorú történetet is el kell mondanom: miért és hogyan nem találkozhattam az eleven mesélővei. Szinte rögtön azután, hogy ők találkoztak, Bereznai Zsuzsa beszámolt róla, és már az első szövegek ismeretében nyilvánvaló volt, hogy igazi mesélőre bukkant a gyűjtő. Több ízben is megígértem, hogy egyetemi hallgatókkal együtt leutazunk, hadd lássanak ők is végre egy eleven mesélőt. Ám, ahogy az lenni szokott, a közös úthoz hol az alkalom, hol a kedv, hol a leutazó, hol a pénz hiányzott. Seres József pedig örökre elment. Senkit sem vigasztalhat az, hogy most legalább meséi megszólalnak. Róla nemzetközi szakmai konferencián már szóltam, éppen azért, hogy szaktársaink ne higyjék, hogy mára mindenütt és örökre elmúlt az egykor oly eleven népmese. Úgy látszik, ez szívósabb, mint gondolnánk! Néhány évtizeddel ezelőtt az akkori magyar mesekutatás nagy szenzációja volt a szegedi tanyavilág kiváló mesélőjének, Tombácz Jánosnak (Bálint Sándor szegedi néprajzprofesszor által összegyűjtött) meséi megjelenése. O azonban jóval korábbi generáció képviselője volt, mint Seres. (Tombácz 1901-ben született és 1974-ben halt meg.) Szinte hihetetlen szerencsével, körülbelül ugyanakkor, amikor Bereznai már Seres mesekötetén dolgozik, két másik, volt egyetemi hallgatóm, Beszédes Valéria és Raffai Judit két kiváló mesemondóra bukkantak Szabadkán és környékén. Az ő meséik kiadása is remélhetően hamar bekövetkezik, és akkor (Tombácczal együtt) majd négy mesemondó férfi történeteit vetheti össze az olvasó, akik, hogy úgy mondjam, nagyjából egynapi járó földre éltek egymástól, és akik meséit mi még valóban hallgathattuk (volna). Ám a két utóbb említett mesélő is idősebb generációhoz tartozik, mint Seres. Ha tehát arra a kérdésre keresünk választ, meddig volt még hagyományos magyar parasztmese a Duna-Tisza közének déli részén: ma Seres meséit tartjuk egy sokszázados hagyomány utolsó dokumentumainak. Csoda, hogy a mesélő is, meséi is túlélték a világháború előtti nyomort, a háború borzalmait, a földosztást meg a szövetkezeteket. Seres itt-ott a mesékben is utal a maga korára. A viccekben és egyéb történetekben pedig ifjúkorának kétes hírnevű politikusai csakúgy felbukkannak, mint a falusi szocializmus korszakának jellegzetes figurái. Vajon van-e, aki még tovább is viszi a meséket? Én remélném - bár nem nagyon hiszek e lehetőségben. Nem is a könyv, hanem a rádió, legkivált pedig a televízió vitte más irányba a mindennapi szórakozást alkotó beszélgetéseket. Ha ma volna is olyan ember, aki tudna meséket mondani, vagy új meséket kitalálni: alig akadna közönsége. A félegyházi „mesekirály” megérdemelte ezt a címét. Fejedelmi ajándékot ad olvasóinak is. És, bár erre aligha gondolt, ő is, meséi is túlélték Magyarország csak államfő királyait. 7
