Bárth János (szerk.): Dunáninnen-Tiszáninnen - A kecskeméti Katona József Múzeum Közleményei 7. (Kecskemét, 1995)
Bereznai Zsuzsanna: Pészachi hagyományok
mellett felkutatták és összeszedegették a lakásban található kovászos dolgokat (biur chómec) az előírt benedikció kíséretében.3 Kecskeméten a század első felében már 4-5 nappal az ünnep előtt elkezdték a húsvét előtti nagytakarítást: „Csütörtökre ki kellett takarítani az egész lakást. A kenyeret a tésztát, a lisztet, mind ki kellett dobni. Nem lehet se liszt, se kovászos sütet a háznál. Ezt be kell tartani! Akkor még csütörtökön toliseprővel végigjártak, és jelképesen összesöpörték a morzsákat.”4 Az is előfordult, hogy a szédert megelőző csütörtökön este, a családfő vezetésével, gyertyafény mellett keresték a megmaradt morzsákat. A gyerekek is részt vettek a keresésben, s morzsákat kis edénybe söpörték. Néha még vissza is csempésztek egy-egy morzsát tréfából, hogy legyen mit találniuk. Az apa imát mondott az összegyűjtött kovászos morzsa felett, s elégették azt.5 Kiskunhalason a kovászos morzsát „homec”-nek nevezték, az ünnepélyes morzsakeresést, a maradék morzsa felkutatását pedig „homecbátlenolás”nak.6 A Misna előírása szerint a kovászosneműeket, a chamecot mécsvilágnál kell eltakarítani. A Gemára megállapítja, hogy az eltakarítás előírása egy bibliai versből következtethető, továbbá hogy miért kell a mécs világa mellett a chamec után kutatni. Végre arra az eredményre jut, hogy ha az eltakarítás nappal történik, akkor is mécsvilágnál kell végbemennie.7 Eredetileg a hámec, (homéc, humec) búzalisztből vízzel gyúrt tészta, melyet addig hagytak állni, míg magától megsavanyodott. „Kárét”ot (égi büntetés) kap az, aki Pészachkor ezt eszi. „Mert mindenki, aki hámécot eszik, irtassék ki Izraelből.” (2 Móz 12,15). Akinek ilyenkor birtokában marad a háméc, két tilalmat is áthág: „Ne lásd ezt!” és „Ne legyen birtokodban!” Niszán 14-én déltől tilos volt hámécot enni.8 Kiskunhalason az volt a szokás, hogy már 14-én reggel kilenc órakor nem volt szabad kenyeret enni, böjtöltek vacsoráig.9 Mivel a hámec Pészach alatt nem lehetett zsidó ember birtokában, az ünnep előtt' meg kellett szabadulni tőle. Ha kis mennyiségről van szó, általában megsemmisítik, ha nagyobb mennyiségben rendelkeznek vele, el kell adni nem zsidó személynek. Az eladás nem formális, hanem szabályos adásvételi szerződéssel történik. A hámec teljes egészében átmegy a vevő tulajdonába. Az eladó előleget kap a vevőtől, és átadja annak a raktárnak a kulcsát, ahol a hámec található. Mivel itt nagyobb tételű áruról van szó, a vevő nemigen tudná azt kifizetni, ezért az üzlet semmissé válik, s Pészach után az eladó visszaadja az előleget, a vevő lemond a megvett dologról.10 Kiskunhalason a kovászos morzsát a háziasszony takarította össze, s „eladták a homocot, a keresztényeknek átadták, amikor pedig elmúlt az ünnep, visszavásárolták.”11 Általános szokás volt vidékünkön is, hogy a pészachi edényeket külön tartották a házban. Általában a padláson külön ládákban helyezték el, „ahová kenyérmorzsa nem kerülhetett”. A pészachi edények a következők voltak: szédertál, egy tálka a sós víznek, a hrajszesznek, Élijáhu próféta pohara, poharak, boros üveg, bögrék a macesz kávénak, fazék a tejforraláshoz, vaslábas, melyben a húst sütötték.12 A pészachi pászkasütésről így ír Ágai Adolf, a múlt századi jánoshalmi szokásokra emlékezve: „Jobbra, balra két sorban izmos leánykarok nyújtóztatják a tésztát, 92
