Bárth János (szerk.): Dunáninnen-Tiszáninnen - A kecskeméti Katona József Múzeum Közleményei 7. (Kecskemét, 1995)
Kovács Endre: Doroszló népének piaci kapcsolatai
aztán fontolóra vette. Inkább engedett a tehén árából, minthogy a nyakán maradjon ... Ha már úgyis elvették a tehén hasznát...! Mint az élet más területén folytatott minden egyéb tevékenységnek, így a piacozásnak és a vásárokra járásnak is külön hiedelemvilága alakult ki az évszázadok során, bár ezek közül csak néhány kapcsolódik kizárólagosan a piacozáshoz. Java részüket hasonló szituációkban is alkalmazzák. Néhányat közülük az alábbiakban ismertetek. Amíg a harangszó tart, semennyiért sem nyitnak kaput a piacra, vásárra induló fogat vagy gépkocsi előtt. Ha valami miatt „félútról” vissza kellett térni, inkább otthon maradtak, minthogy újra útnak induljanak, mert úgy tartották, hogy úgysem járnának szerencsével. Az első pénzt megköpködték. Ha pénzérme volt, a fogukhoz verdesték. A piaco- zó asszonyok az első pénzt a „nyanyájukhoz”, nemi szervük tájékán magukhoz dörzsölték és ezt mondták: Apád-anyád ide gyűjjön! A jószág vételárából mindig engednie kell az eladónak, mert enélkül nem lesz szerencséje a vevőnek. Ha viszont alku nélkül megadják az árát, el kell adnia, különben nem lesz hozzá szerencse. Baromfit és más tenyészjószágot csak napvilágnál szabad kiadni a házból, mert este vele megy a tenyésztő szerencséje is. Amit el akarunk adni, azt nem szabad sajnálni, mert különben nem kel el. Aki veszi a jószágot, fizessen áldomást, különben nem lesz hozzá szerencséje. Ősi szokás, hogy áldomást isznak a „ló bőrére” a vásárban. Aki eladta azért, aki megvásárolta, azért iszik. Rendszerint az kezdi fizetni, aki a pénzt kapja, aztán meg, ha a pohár fenekére néznek és jókedvük kerekedik, többé nem tartják számon, ki iszik és ki fizet. Nem egyszer volt arra is példa, hogy elment a tehén ára. A Bácskában nem számít: sokác bunyevác, rác, magyar, tót, rusnyák, dobrovojác vagy bórac, ha úgy hozza a sors, mindenki áldomást iszik, a szokás eredetét senki sem firtatja. Rontásnak és egyéb ártó eljárásnak a piacozók is mindig ki voltak téve. Annál is inkább, mert sokszor távoli piacokra is kénytelenek voltak eljárni, ahova éjjel utaztak, hogy hajnalban a piac kezdetére odaérjenek. Útközben néha veszély leselkedett rájuk. Erről szól az alábbi történet is. „Mentünk kocsin, Szentfülöpre vittünk meggyet elanni. Éjjé vót, két óra felé... Mikó odaértünk Szentfülöp határáhó, egyszerre csak megtorpantak a lovak és nem akartak tovább menni egy lépést se. Nem lehetett ükét áthajtani a határdülőn, akárhun próbátuk is. Tótuk a kocsit, a kocsis habosra verte a lovakat, még a rudat is összetörték. így kínlódtunk réggé hét óráig, akkó visszafordutunk. Visszahoztuk a meggyet is. Hazafelé gyüttek mindén baj nékű... - Ara gondútunk, hogy valaki valamit boszorkányút, más nem lehetett...” Száz doroszlói piacozó főbb terményeinek áttekintése, amelyeket a hódsági, apatini, zombori, rácmiliticsi, szilbereki és a sztapári piacokon értékesítettek az 1980- as évben. 35
