Bárth János (szerk.): Dunáninnen-Tiszáninnen - A kecskeméti Katona József Múzeum Közleményei 7. (Kecskemét, 1995)
Halász Péter: A közművelődés nemzetiségi sajátosságai
publikáció foglakozik. Azt is megkockáztatom, hogy a nyelvvesztés folyamata gyorsabb, mint az identitás, a nemzetiségi azonosságtudat kopása. Emiatt a hagyománynak ott is megvan a sajátos, identitást fenntartó és erősítő szerepe, ahol az anyanyelvet már nem ismerik. Tóth János a szentpéterfai horvátok kulturális szokásait vizsgálva megállapítja, hogy nemzetiségi tudatuk elsődleges és másodlagos ismérvekre bomlik: „Elsődleges a szülőföldhöz, a szülőfaluhoz és a népcsoporthoz való tartozás vállalása; másodlagos pedig a nemzetiségi kultúrához, a hagyományhoz, a szokásokhoz való ragaszkodás. A fiatalok - írja - már nem ismerik a nyelvet, viszont rangot jelent a népi tánccsoportban való szereplés.” A közművelődés folklórcentrikusságában tehát nem az a baj, hogy a nemzetiségek ragaszkodnak a hagyománynak ehhez a formájához, hanem az, amikor csak ehhez ragaszkodnak. De, amíg valamilyen formában megjelenik a nemzetiségi sajátosság, a megkülönböztető kultúrának megvannak a sajátosságai, addig van remény arra, hogy a művelődés különböző formáinak és intézményeinek, mint az iskola, az egyház, a különböző közösségek és az anyanemzetek összefogásával megfordítható a folyamat, és az anyanyelv iránti érdeklődés, szükséglet megerősítésével, felkeltésével teljessé tehető a nemzetiségi lét. Számos nyugat-európai nemzetiség sorsa, és körükben megfigyelhető jelenlegi irányzat szolgál erre példaként. III. Ebből a meglehetősen vázlatos helyzetképből is megfogalmazható a nemzetiségi közművelődés néhány sajátossága és feladata.- Az egyik legfontosabb célkitűzésként fogalmazható meg, hogy a nemzetiségi területen működő népművelők, közösségfejlesztők, művelődésszervezők ismerjék az ott élő nemzetiség hagyományát, történelmét és nyelvét. Enélkül aligha vállalkozhatnak eredményesen a nemzetiségek sajátos közművelődési igényeinek felismerésére és animálására.- A nemzetiségi közösségek folklórcsoportjainak működése során megkülönböztetett figyelmet kell fordítani a helyi anyagra és a nemzetiségi sajátosságokra. Folklórcsoportjainkat általában is fenyegeti az uniformizálódás, lassan már minden együttes széki táncot akar táncolni és a viseletben is előretör az egysíkúság. Ez a magyar együtteseknél is súlyos hiba, de a nemzetiségi csoportoknál már egyenesen vétek, hiszen éppen a legfontosabb értelmüktől fosztja meg őket. Minden településnek, tájegységnek megvan a sajátos hagyománya, és ez a különböző helyekről, esetenként eltérő időben hozzánk került, s ráadásul többnyire szórványban, tehát egymástól elszigetelten élő nemzetiségek esetében méginkább így van. A nemzetiségi közművelődéssel foglakozóknak nem szabad sajnálniuk a fáradságot, hogy eljussanak kultúrájuk tiszta forrásához, annak legértékesebb rétegéhez. Itt jegyzem meg, hogy az anyanemzetek hagyományőrző csoportjai és szakemberei e téren nem föltétlenül mutatnak követendő példát. Egyrészt mert Szlovákiában vagy Romániában nem volt táncházmozgalom, másrészt mert ott a saját népi kultúrájuk újabb stílusú elemei kerültek előtérbe. Ehhez igazodni, ebből meríteni olyan visszalépést jelentene, mintha a moldvai csángókat akarnánk - teszem azt - első világháborús katonadalokra tanítani.- A hazai nemzetiségek földrajzi szétszórtságából, elszigeteltségükből következik, hogy közművelődésükben igen nagy jelentősége van a kapcsolatok, találkozási alkalmak minden formájának. A művelődési otthonok, közösségek tevékenysége nem korlátozódhat egy-egy településre, az együtteseket, csoportokat mozgatni, utaztatni kell, országon belül és kívülre. Ez persze költséges, de testvérkapcsolatokkal viszonylag olcsón megoldható. 191
