Bárth János (szerk.): Dunáninnen-Tiszáninnen - A kecskeméti Katona József Múzeum Közleményei 7. (Kecskemét, 1995)
Tóth Ágnes: Kényszer vagy lehetőség
szeritettek az SS-be. Sokan a kényszersorozáson nem jelentek meg, vagy szökéssel, bujkálással igyekeztek kijátszani. A miniszterelnök válaszában a fegyverszüneti szerződés előírására hivatkozik, amely nem tesz lehetővé egy ilyen jellegű különbségtételt. A főispán által fölvetett problémát azonban valósnak tartja, ezért küldi el a bel- és a külügyminiszternek azzal a megjegyzéssel, hogy kívánatosnak tartaná, ha a kényszersorozás által állampolgárságukat vesztett személyek a „rendőri őrizet alá helyezésre vonatkozó jogszabályok keretein belül minden lehető könnyítést” megkapnának addig is, amíg a Szövetséges Ellenőrző Bizottsággal a kérdést nem tisztázzák.4 A fegyverszüneti szerződés önmagában nem jelentett garanciát sem a németek elhurcolásának megszüntetésére, sem egyéb jogi viták automatikus rendezésére. Jelentősége Magyarország jogi státuszának megváltoztatásában volt. Lehetővé tette mind a magyar kormány, mind a helyi közigazgatási vezetők számára a szovjet hadsereggel szembeni határozottabb fellépést. Ennek hatására bontakozhatott ki az a mozgalom is, amely a tavasz folyamán a szovjet hadsereg által elhurcolt lakosok szabadonbocsátását követelte. A Fegyverszüneti Ellenőrző Bizottság 1945. március 18-án kiadott 26. sz. rendelete értelmében végezték el az önkormányzatok a szovjet katonaság által elszállított magyar állampolgárok összeírását. Az eredményesebb eljárás érdekében a nemzeti bizottságok a névjegyzékek összeállításakor a hozzátartozók részére ún. nemzethűségi igazolásokat adtak ki, illetve a névjegyzékeken jelezték álláspontjukat. A helyi önkormányzatok, és a vármegyei közigazgatás szervezetei is határozott föllépésért ostromolták a kormányt. A Csanád megyei alispán 1945 márciusában a miniszterelnökségnek írott kérelmében általános panaszokat, és elvárásokat fogalmazott meg, amikor azt írja: „A kiszállított munkások között igen sok olyan személy is volt, aki magyar érzelmeiért az elmúlt rezsim alatt is üldözésnek volt kitéve és olyan is akadt, aki németül egyáltalán nem tud. A lakosság között nagy elkeseredést keltett és kelt ez a bánásmód, és az érdekeltek állandóan panaszaikkal és kéréseikkel keresnek fel, hogy elhurcolt családtagjaikat keressük meg és hassunk oda, hogy azok Oroszországból térjenek vissza. Szükségesnek tartanám, ha egy vegyes bizottság vizsgálná felül az elszállított munkások 1945 előtti magatartását és amennyiben az németbarátnak nem tekinthető, akkor az illetők elbocsájtatnának és hazatérésük ellen az orosz hatóságok akadályt nem gördítenének.”5 Bizonyára a társadalmi elégedetlenség is hozzájárult ahhoz, hogy a kormány március folyamán két ízben is foglalkozott az internáltak és elhurcoltak kérdésével. A koalíciós partnerek álláspontja abban megegyezett, hogy a közhangulat szempontjából kívánatos lenne az elhurcoltak mihamarabbi visszakerülése. Abban azonban már lényegesen eltértek a vélemények, hogy e cél hogyan, milyen eszközökkel képviselhető. Vörös János, aki ekkor az igazságügyminiszteri posztot töltötte be-azt javasolta, hogy az elhurcolt magyarok érdekében az itteni volksbundisták és nácik családtagjait túszként vegyék őrizetbe, aminek végrehajtását a belügyminiszterre bízta volna. Gyöngyösi János is célszerűnek ítélte ezt az óvintézkedést, „azonban köztudomású, hogy Roosevelt elnök ezeket az eszközöket nem tartja jónak.” Hangsúlyozta: egy ilyen lépés megtétele a SZEB beleegyezése nélkül nem hajtható végre. Vörös János csak az elhurcolt magyarokról szólt. S hogy ezt tudatosan tette, mi sem bizonyítja jobban, mint megoldási javaslata. S válaszában Gyöngyösi János 176
