Bárth János (szerk.): Dunáninnen-Tiszáninnen - A kecskeméti Katona József Múzeum Közleményei 7. (Kecskemét, 1995)

Krupa András: A kiskőrösi szlovákok önvallomása a lakosságcseréről

A családok szétválásának előfordult tréfás-szomorú esete is: Az egyik férj, miután eddig sehogyan sem tudott megszabadulni a feleségétől, látszólag beiratkozott az áttelepülők sorába. S amikor az állomáson mindent becsomagoltak, és feleségével, családjával elindult a szerelvény, lelépett a vonatról, s Kiskőrösön maradt.

A kiskőrösi szlovákokban a mai napig él az az etikai-erkölcsi gát, amely miatt nem vállalták a kitelepülést - ugyanis nem akartak a kiűzőitek birtokába beülni. Az áttelepülőkben ez a lelkiismeretfurdalás az elindulásuk előtt nem volt tapasztalható, mert részint elhitték a propagandában hangoztatott érveket a magyarok bűnösségéről, a csehszlovák állam elleni vétkükről, másrészt a második világháború után sok államban és ezáltal az állampolgáraiban is kialakult téves szemlélet szerint az ilyen és ehhez közeli, más megoldás a háborús vétkekért kollektív felelősséget viselő népekkel, nemzetekkel szemben egyfajta igazságtétel. A kiskőrösiek mai vallomásai mementói lehetnek napjaink hasonló gondolkodású, ill. gyakorlatot véghez vinni akaró emberek számára:

Ja bi som bola hejsla, co bi mi za guhho, palotu dal’i! Al’e na tel’ko bol’i, ze uz teras tich l’ud’ívit’isl’i voka, co tam bol’i. Ja toto za dobrvo nehl'ad’ím. Ja bi som hebola hejsla. Do konca ja som tu udost’ená s timto. Mhe hebolo to, zebi som ja vol’akoho vit’isla. L'ebo ti l’en vit’isl’i voka! (Én nem mentem volna, még ha a kunyhó helyett palotát adtak volna. De annyira voltak, hogy most azokat az embereket, akik ott voltak, kitúrták. Ezt én nem tekintem jónak. Én nem mentem volna. Végsősoron én itt ki vagyok elégítve ezzel. Bennem nem volt meg az, hogy valakit kitúrjak. Mert azok csak kitúrták őket.)

Al’e hát stad’e kto semprisou, ti tajsl’i na jich mesto. Ja heviem, ze ako to islo tam, zeako típrisl’i na Madár sku. fteviem, ti kcel’i? Misel’i. Őak misel’i! Ti misei ’i stade prít’, l’ebo timto na6im bolo mesto dat’. Ti misel’i prist’. Ti misel’i, l’ebo mesto tich za to od nás táj sl’i,ze na tich menő sem dohiesl’i M ad’arov. (Dehát aki onnan jött, ezek mentek a helyükre. Én nem tudom, hogy ment az ott, hogy azok hogyan jöttek Magyarországra. Nem tudom, akartak-e? Kellett nekik. Ugye kellett nekik! Nekik onnan el kellett jönni, mert ezeknek kellett helyet adni. Azoknak el kellett jönni. Azoknak kellett, mert a helyükbe ezért mentek tőlünk, hogy a nevükre idehozzanak magyarokat.)

Az én édesapám azt mondta, hogy akié az, annak gazdája is van!

Al’e vraveli’i, ze cak est’e ti to doziju, co tajSl’i tavoka, ze jich na chizu na kohiec, ako pána Krista, jich umucia. (De azt is mondták, hogy azok, akik kimentek, meg fogják élni, hogy őket a ház végén - mint Krisztus urunkat - meg fogják kínozni.)

A visszaemlékezők visszatérő gondolata, hogy a lakosságcsere indokolatlanul tépett szét családokat: Za to cak vel’a cel’ad'i rostrhal'i. Bol’i, co hekcel’i tát’, a bol’i, s cel’ad’i edom-dvaja tuostál’i a druhízas tajsl’i. (Azért sok családot szétszakítottak. Voltak, akik nem akartak menni, s voltak, a családból egy-kettő, akik itt maradtak, a többiek meg elmentek.)

Z rodihehe No, táj sou preca Kuti Pali báci, ti. Velmo sa hhevali jim aj ot’ec: - Za co tád’es? Secko más tu! Tu si nahau secko!

(A családból nem. Mégis: Kuti Pali bácsi ment. Ő. Az apja nagyon haragudott rá: Minek mégy? Mindened megvan itt! És itthagyott mindent!)

Az agitátorok egyik fenyegetődző, félelmet keltő érve az volt, hogy ha most nem jelentkeznek önként, később néhány kilós csomaggal kell mindegyiküknek kimennie. (1. a jelentkezés okait). Az akkori Magyarország tele volt menekültekkel, akiket a szomszéd országokból hasonlóképpen távolítottak el. Kiskőrös környékéről

109