Bárth János (szerk.): Dunáninnen-Tiszáninnen - A kecskeméti Katona József Múzeum Közleményei 7. (Kecskemét, 1995)
Krupa András: A kiskőrösi szlovákok önvallomása a lakosságcseréről
való nem kielégítő jellegének, vagy a termelőszövetkezetesítésnek is, melynek során más nyelvű közegbe kerültek a magángazdálkodásban érvényesített családi anyanyelvi érintkezéssel szemben. E kedvezőtlen folyamatban mindkettőnek volt lényeges szerepe, de a lakosságcsere rombolásához képest szinte másodrendű tényezőnek hat, mert ezek a jelenségek már annak a következményei. Igaz, hogy az anyanyelvi oktatás, a tömegkommunikáció anyanyelvi adásai, lapjai, az öntevékeny közművelődési tevékenység jó hatást fejtett ki, de nem tudta ellensúlyozni az eltávozott szlovákság nyomán sok szinten kialakult nemzetiségen belüli űrt. A Szlovákiába áttelepült szlovákok számára a lakosságcsere ugyan pozitívumokat hozott, hiszen visszakerültek az anyaországba, megszűnt nemzetiségi sorsuk, és mint a többi szlovák állampolgár, szabadon, egyenrangúan használják nyelvüket s érvényesítik minden jogukat. Az összkép mégsem ennyire kedvező. Elegendő talán ha a köztük kutatást végző szlovákiai szakember tudományos véleményét idézzük: „A szlovákok Csehszlovákiába történt repatriálásának végső megvalósításakor nem teljesítették sem az áttelepüléssel összefüggő mozgósító szándékokat és ígéreteket (a szlovákok egységes csoportba való letelepítése a belső szlovák etnikai terület községeiben), sem a Szlovákiába visszatérni vágyó repatriánsok eredeti elképzeléseit. Legmarkánsabban ez abban valósul meg, hogy a visszatért lakosság csoportjai ismét kisebbségben találták magukat, de - paradox módon - most már az »anya« államban.”1 Egyúttal szintén megállapítják, hogy „... a magyarországi szlovákok relatívan zárt, kulturális és nyelvi szempontból homogén egységei visszafordíthatatlanul szétestek.”2 A lakosságcserének ugyancsak igen negatív hatása volt az áldozatul esett, kényszerrel kitelepített magyarokra is. Sorsuk elválaszthatatlan a tárgyalt folyamattól, de - érthetően - témánk feldolgozásának jellege és célja miatt rájuk csak érintőlegesen utalunk, amiként az a visszaemlékező szlovákok vallomásaiban szerepel. TÖRTÉNETI ÁTTEKINTÉS A csehszlovák állam létrejötte után a Nagy-Alföldről, főként Békéscsaba, Pitvaros környékéről néhány tucat szlovák származású lakos nemzeti érzékenység, politikai magatartás vagy szociális okok miatt kitelepült Szlovákiába. Közülük többen jól érvényesültek kedvezményezettként anyagilag is kiemelkedően gyarapodtak. Erről az itteni településeken szűkebb körben a szlovák rokonok, ismerősök egymás között beszéltek.3 Az 1945-ben Magyarországon megalakult Szlovák Antifasiszta Front-ja (hivatalos rövidítése AFS, a továbbiakban mi is ezt a rövidítést idézzük) szlovák vezetése a szervezet létrejötte óta foglalkozott az itteni szlovákok anyaországba juttatásának a gondolatával. „Alulról” jövő kezdeményezésként 1945 tavaszán a kishatárú, nagyobb szegényréteggel rendelkező, erős szlovák öntudatú és baloldali beállítottságú Csanád megyei községben, Pitvaroson először merült fel a szlovákok áttelepítésének az igénye. Mind az AFS, mind a pitvarosiak kezdeményezése kapóra jött a beneäi Csehszlovákiának. Ugyanis az újjáalakult csehszlovák állam első, ún. kassai kormányprogramja a csehszlovák nemzetállam megteremtését tűzte ki célul. „Csehszlovákia politikai pártjai elhatározták, hogy a... csehek és szlovákok nemzeti államát nem szláv kisebbségek nélkül építik fel.”4 BeneS a kassai beszédében kategórikusan jelentette ki: „Ez az állam csak a csehek és szlovákok állama lesz, senki másé.”5 Eredetileg úgy képzelték, hogy a németekhez hasonlóan egyoldalúan távolítják el a too
