Kőhegyi Muhály - Lengyel András (szerk.): Móra Ferenc családi levelezése - A kecskeméti Katona József Múzeum Közleményei 3. (Kecskemét, 1987)
A levelek
dunnám egész nap szárad. Úgy látszik, a régi betegségem óta minden esztendőben fölkeres ez a baj ilyen tájon. Ilyen hatalmasan azonban sohse lépett föl. Mindenem el van esve, a fülem zúg, bekötött fejjel írok most is, a szemem ég, a nyelvem mind ki van sebesedve. Mindezt azonban föl se venném, ha más bajom nem volna. De egyszerre szúrást érzek a vállamba, aztán hol az egyik, hol a másik karom nem bírom emelni s a mi legnagyobb baj, térdben annyira fáj a lábam, hogy alig birok lépni. Az egyetem elég közel van hozzánk, de félórába bizonyosan belekerül, míg odaérek. És úgy megyek, mintha a macskának elütik a két hátulsó lábát. Mindezeket nem azért mondom, hogy martyrt csináljak magamból, mert nem is írtam volna az egész dologrul, ha már jobban nem volnék. De hála Istennek, most már a lázam csillapodik, - hanem azért ennyi írás után ki köll magamat pihennem, mert nem birok többet írni. A pakk a legjobb időben érkezett az este, mert nem bírtam Volna úgyse elmenni Pistáékhoz vacsorázni és így együtt ettünk itthon. Nekem ugyan a pogácsa is csak azért esett jól, mert te csináltad. Hanem szőlőre éppen tegnapelőtt este kívánkoztam: azért Volt olyan nagyon-nagyon jóízű. A Mutterka drága levelit csak reggel találta meg Gyula, mikor a legfölső zsebkendőt elővette és szétnyitta. Mindenkinek kézit csókoljuk a küldöttekért, Zsuzsának külön köszönet a pecsétnyomóért, mert látom, hogy a szelvényen az ő monogrammja díszlik. A mi pedig a hazamenetelt illeti, akármennyire megörültél is neki, lelkem, a hogy a leveledbül látom, ne vedd ezt komolyan, a mint hogy én se veszem. Csak azért írtam oda a múlt levelem végire, hogy nem írod-e azt rá vissza: hogy de bizony ne menjek haza. Nem lehet arrul szó se, üdvösségem, hogy én ilyen nyavalyásán hazamenjek nyűgnek, — aztán meg fogadásom szerint se megyek addig haza, míg állásom nem lesz, még karácsonykor se, ha úgy fordul. Pedig bizony fáj, nagyon fáj haza a lelkem, de hát ez az ő dolga, az enyim meg az, hogy tudjak parancsolni minden szívfájásnak, hazavágyásnak. Micsoda boldog ember az olyan, mint Gyula! Eszibe sincs soha az otthon, nem is gondol haza máskép, csak ha nagyon éhes. Olyan étvágya van, mint a farkasnak. Örökösen éhes. Hogy mibe éhezik bele annyira, nem tudom, mert az sok volna egy favágónak is. A mit Mutterka írt neki, az nagyon helyesen van írva. Máskülönben is jó volna sokszor, ha Mutterka mellette állna. Azért meg, ugy-e galambom, megengedsz, ha többet nem írok most. Hanem Pista mén szombaton, attul majd küldök egy hosszú, hosszú levelet, a melyik csak neked magadnak szól majd, mert mást nem érdekel úgyse, a mit abban írok. Ugy-e belenyugszol hát ennek a rövidségibe? Aztán meg nem soká jön már az az idő is, mikor kibeszélgethetjük magunkat. Hiszen már csak jó másfélhónap és akkor megint enyim lesz az a boldogság, a melyiktül már olyan nagyon elszoktam. Máskülönben pedig áldjon meg az Isten! Mindenkinek kézit csókolom, téged pedig igaz szívből ölel, csókol: szerető vőlegényed: Férkód Bpest, 98. okf. 27. 93
