Kőhegyi Muhály - Lengyel András (szerk.): Móra Ferenc családi levelezése - A kecskeméti Katona József Múzeum Közleményei 3. (Kecskemét, 1987)
A levelek
54 MF — Walleshausen Ilonának, Budapest, 1898. október eleje Édes Mindenem! Ugy-e milyen haszontalan, rossz gyerek vagyok én? Ugy-e sokat szomorkodtál már azóta, a mióta én nem írok? Az utolsó leveledben írtad, hogy megint kezdődik a fejfájásod: és én nem siettelek vigasztalni, édes kis betegem. Igazán olyan nagyon, nagyon rosszul érzem most magam és úgy tetszik, mintha száz esztendeje volna, mikor utoljára írtam neked. Pedig még most is, mikor nagyon kedves dolgokat szeretnék írni az én kis betegemnek, a ki minden áron meg akarna halni, még most se írhatok mást, mint rossz hírt, szomorúságot. A szép conditió, a jó állás füstbe ment. Pedig már hajlandó volt az ügyvéd 60—70 frtot is megadni, annyira megszeretett. Valami tíz ajánlkozó volt, köztük egy egyetemi magántanár is, de mind elutasította, mert csak engem szeretett volna a gyerek mellé. Természetes, hogy el is fogadtam volna, mert ilyen állást, a melyikbül én legalább 500 frtot megtakaríthatok, bizonyosan nem kapok tán életembe se többet. Eltekintettem volna attul is, hogy a gyerek mellett olyan nehéz dolgom lesz, a milyen csak lehet egy hülye mellett, el attul is, hogy akkor nekem nem hogy két hónapi, de két napi szünidőm se lenne egy álló esztendeig: hanem az a bibije volt a dolognak, hogy én nekem akkor egy esztendőre abban kellett volna hagynom a tanulást, mert a gyerek mellett különösen délelőtt kellene lenni, tehát egyetemre nem járhatnék, tehát egy esztendőt veszítenék. Pedig én annyira szeretnék mentül előbb végezni, hogy egy év alatt két esztendőt is végeznék, ha lehetne. És nincs a világnak az a kincse, a melyikért én elhúznám még egy esztendővel a boldogságra való vágyakozásomat, holott — a katonaságot is beszámítva esetleg — annélkül is van elég tisztességes időm. Amúgy, ha te veled meg nem áld az Isten, minden gondolkodás nélkül elfogadom ezt az ajánlatot: így ha királyságot kínálnának egy esztendőre, azt se fogadnám el. De azt hiszem, édes kicsikém, hogy annak te se túlságosan örülnél meg. Mindezeket pedig azért nem írtam meg előbb, mert egész péntekig minden nap tárgyaltam az ügyvéddel, a ki minden nap azzal eresztett el, hogy gondoljam meg másnapig. Tegnap aztán végleg bejelentettem tagadó feleletemet és búcsúzéba azt mondta az ügyvéd, hogy, ha már megkötöttük az ösmeretséget, ne is hagyjuk abba, hanem látogassak el hozzá minél sűrűbben és alapvizsga után vagy én nekem több időm lesz és elvállalhatom a gyereket, vagy ők belátják addig is, hogy a délutáni tanulás is elég lesz a gyereknek és akkor mentül előbb az én kezem alá adja. Ma délután megyek el az öreg Péterfyhez megint, megköszönni a pártfogást és beszámolni arrul, hogy nem fogadtam el az állást, bár ő azt ajánlotta, hogy inkább az egyetemen végezzek valamivel később, mint hogy ezt kiengedjem a kezem közül. Most bizonyosan jól össze fog szidni, hanem még jobban becsül majd, mind azelőtt. Különben ez az ügyvéddel való ösmeretség így sem maradt haszon nélkül, mert ennek a révin ösmerkedtem meg egy mintagymnaziumi tanárral, Dr. Waldapfellel, 87
