Kőhegyi Muhály - Lengyel András (szerk.): Móra Ferenc családi levelezése - A kecskeméti Katona József Múzeum Közleményei 3. (Kecskemét, 1987)
A levelek
203 MF — Móra Veretlenének, Abbázia, 1927. április 2. Abb. 1927. IV. 3. (?) Szombat Kedves lelkeim, nem vagyok benne biztos, hányadika van, de az bizonyos, hogy szombat, mert tegnap venerdi volt, láttam a moziban. Már t. i. a plakáton. Beljebb még nem merészkedtem, mert mit tudhatom, ki ül mellém ebben a nagy sokadalomban . .. Tehát ma egy hete, hogy eljöttem hazulról s azóta nem tudok rólatok, fene ebbe az átkozott postába. A mint mondják a pesti zsidók, onnan is négy nap ér ide a levél, ha minden rendén megy, de beletelhet öt nap is. Ha most már számitok arra, hogy az első leveleteket bizonyosan a Lakatosba címezitek, s onnan félnapi késedelemmel hozzák át a Jeanettbe, akkor még várhatok keddig, szerdáig. Pedig nem olyan állapotban hagytalak benneteket, hogy nagyon nyugodt lehetnék. A mi engem illet, én még mindig az otthoni életet folytatom, — azzal a különbséggel, hogy reggeltől estig a levegőn dolgozom, a magnóliák alatt. Mielőtt a regénybe foghatnék, el kell vetnem az olvasókönyv utolsó gondját, ez eltart körülbelül keddig. Aztán a M. H-t is helyben kellett hagynom, tegnap küldtem nekik egy kazal kéziratot, — majd olvashatjátok a jövő héten s láthatjátok, hogy nem feledkeztem meg rólatok. Hanem baj van, Nagyika, — otthon felejtettem a fürdőruhát. Ez t. i. azért baj, mert ha itt volna, a feketéket is felhúznám a fehérek alá, mert ügön rám férnének. Esni nem esik ugyan, de nagy a Fredda s én nagyon tavasznak ruházkodtam ki. Jobb lett volna a kurta kimondhatatlanokat otthon felejteni, mert itt olyanokat csak a hölgyek hordanak. Hogy, hát ezt honnan tudom ? Bizony tapasztalásból, mert a „hölgyek” arcátlanul tolakodók. Mingyárt első este megtámadta egyik szegény védtelen férfi-erkölcsömet. A mint vacsora után lementem egy kicsit esti tengert nézni, mellém ült a padra. — Ganz allein? Ganz allein, mondok, „Hát akkor szabad leülni, kicsikém?” Hát tőlem szabad, kicsikém, mondok. Eddig csak győztem némettel. Hanem aztán hogy odahúzódkodott mellém és fölszólított, hogy nézzem meg, milyen rövid ő rajta a bugyi és hogy ő neki azért még sincs hidege, arra már csak magyarul mondtam, hogy „vigyen innen a fene, te szömtelen!” Bizonyosan azt hitte, valami nagyon szépet mondok neki madárnyelven, mert mentül mérgesebb lettem, annél jobban kecsegef. Ne te ne, — mondok, — pont ezért jöttem én ide s löktem rajta az esernyőnyéllel akkorát, hogy azt aztán meg kellett neki érteni. De azért nyilván nem haragudott meg, mert másnap délután a hogy egy játék kereskedő előtt nézelődök, oldalba lök egy ernyőgomb. Megfordulok, hát a démon suhog el mellettem s odaveti, hogy „Abend!” Azóta aztán nem merek lemenni vacsora után sétálni, csak a meleg szobában üdülök. Mert az még jó, hogy legalább a fűtéssel nem spórolnak úgy, mint a koszttal. Igen 336
