Kőhegyi Muhály - Lengyel András (szerk.): Móra Ferenc családi levelezése - A kecskeméti Katona József Múzeum Közleményei 3. (Kecskemét, 1987)
A levelek
levelem, azért szintazonképen bocsánatot kérek, mert a lelkem viszontag sántít és biczeg. Van mire sántítania! Ahogy visszajöttünk a vasúttól, mikor mama elutazott, valami végtelen módon el voltunk keseredve mind a ketten. Mikor hazaértünk, azzal fogadott a háziasszony, hogy az elébb nem jól számoltunk s kért még kettőnktül 3 fr 95 krajczárt. Épen hogy kifutotta a pénzem, odaadtam azt a forintot is, a mit mama dohányra adott és most egy krajczár nélkül lógok ég és föld között az Isten nevében. Gyula beiratkozott még pénteken, én még most sem (vasárnap). Hogy elengedjék a tandíjat, érettségi másolatot köll készíttetnem, azt pedig tegnap adtam be és csak ma hitelesítik, így holnap íratkozhatom. A hitelesítés ára 20 kr. Arra már nincs pénzem. És nem tudom, honnan lesz. Pista az első nap megkérdezte: hogy állok pénz dolgában. Mondtam, hogy hoztam tíz forintot, abbul az egyetemi körre fizettem hármat, lakbérbe 7 f. 36 krt, dohányra adtam 13 krt, indexre 80-at és most nincs egy krajcárom se. Pista biztatott, hogy lesz, de azontúl még nem szólt egy szót sem se pénz, se állás dolgában. Szaladozik egész héten, csakhogy Ujfalussy Andort beültesse valami segédtanítói állásba. És elmén az ügyiben miniszteri titkárhoz, kir. tanácsoshoz: de engem nem érdemesít annyira, hogy beszélne Hollóval. Hanem arra nagyon kérlek Ilonka téged és mindnyájatokat, hogy az édes anyámék- nak mindezekrül a dolgokrul egy betűt se szóljatok. Mert inkább meghalnék éhen, inkább, minthogy elvegyem az édes anyám véres verejtékkel szerzett filléreit. Inkább meghálnék a Dunaparton szabad ég alatt, minthogy elvegyem a húgom könyveinek az árát. Inkább járnék télen nyári ruhában, minthogy elrabolnám az édes anyám meg- rongyoskodott filléreit. Mindenre, a mi szent, kérlek benneteket, ha csak egy kicsit szerettek engem, ha nem akartok nekem szomorúságot okozni: ne szóljatok errül a bolondos soromrul az édes anyáméknak! . . . A mi Gyulát illeti, hál’ Istennek, már egészen rendben van. Nyugodtan alszik, tréfázik, sétál, eszik. Ebédje három tál étel, kenyér, a mennyi köll: 30 kr. Rémítően olcsó, de jó. Vacsorázni itthon szokott, reggelizni szinte. Én ugyan semmit se tudok errül, mert reggel elmegyek s csak este jövök haza. Azt mondja, a szalámija is betart a hónapra, meg a pénze is, a kuglóffot tegnap este ette meg. A mi engem illet, velem néminémű képpen máskép áll a dolog, mint Gyulával, mert énnekem olyan szerencsétlenül ostoba természetem van, mint tán senkinek. Minduntalan ti juttok eszembe, meg az otthon. Ha sétálok, ha olvasok, ha eszem, ha pénzem nincs, ha rossz kedvem van. Pedig úgy szeretnék rátok nem gondolni! Nem rossz végrül mondom kicsim, ne haragudj érte! De az elkárhozott kínja százszor nagyobb, ha előbb keresztülment a mennyország gyönyörűségein. Hát micsoda ez? Hát élet az ilyen? Hogy az ember elváljon az öt órás mennyasszo- nyátul egy meleg ölelés, egy igazi csók nélkül? Hát élet ez? Hát igazságos az Isten? Ügy, de úgy el van facsarodva a szívem! Ha én most a te kezeidet megszoríthatnám! Milyen máskép lenne egyszerre minden! Milyen másforma lenne egyszerre a világ képe! Hanem majd, majd! Azt szoktam én mondani régen, régen, még valamikor fecske 31
