Kőhegyi Muhály - Lengyel András (szerk.): Móra Ferenc családi levelezése - A kecskeméti Katona József Múzeum Közleményei 3. (Kecskemét, 1987)
A levelek
Mert, lelkem, ha igaz az a szeretet, a mihez nem lehet hasonlítani se az isten semminő menyországát: akkor nem keresel te semmi udvariaskodást éntőlem, nem vársz arra, hogy én írjak neked, — hanem mikor meghallod, hogy nekem valami bajom volt, vagy van, ha elgondolod, hogy én csak annyival vagyok most különb a gazdátlan kutyánál, hogy nekem lelkem is van — bár ne volna már!: ha ezeket számba veszed, lelkem, akkor minden gondolkodás, minden várakozás nélkül legalább annyit fölrósz egy darab papirosra: „Lelkem, ne félj semmitől, hiszen én szeretlek.” És az nekem olyan jól esne, mint a bélpoklosnak a Krisztus gyógyító szava. Hanem te nem írtál. írtam a mamának nevenapjára, igaz, hogy későn, de hát nekem már véremben van (és nincs az az Úristen, a ki ezt kiirtsa az én paraszt véremből) — hogy azt hiszem, ezekre az együgyű külsőségekre más se ád, mint a hogy én nem adok. Ha én valakit szeretek, szeretem azt akkor is, ha azt se tudom, mikor van a neve napja — ha meg nem szeretek, akkor százezerszer kívánhatok ,,b. névnapja alkalmából minden jót”, még se szeretem. Nektek, s a mi mindenek fölött bánt: neked is zokon esett ez, úgy látszik, azért e mélységes hallgatás. Vagy nem tudtál mit írni addig, míg én nem írok? Jaj, bizony könnyű neked semmit se mondani, a kinek van otthon istened, Máriád, édes anyád — de jaj nekem, a kinek nincs itt, ebben a ragyogó pokolban se istene, se szentje, se édes anyja, se senkije; a kinek keserűség az eledele és gyötrődés az álma. Vagy azért nem írtál, szerelmesem, mert sok a dolgod ? Ha ezért, akkor bocsánatot kérek keserű és rosszul eső szavaimért — mert tudom, hogy te már gyerekfejjel a munka mártírja vagy. Vagy talán — megint csak odatérek vissza — azért nem írtál, mert te is úgy teszel, mint a hogy a hétköznapi, kislelkű emberek szoktak: nem írok, mert ő a soros! Talán most is volt biztatód, mint hajdanában: hogy minek írnál, még ő nem ír! Mind szép, mind jó, mind helyes! Igazad is lehet: de hát ha én azóta csakugyan, komolyan megbetegedtem volna, hátha én azóta már neki mentem volna minden szó nélkül a világnak, elmentem volna vándorolni, idegenek irgalmából élni, hogy ne legyek nyűg senkinek a nyakán! Hátha azóta már akármi történt volna velem! És te azt megállnád szó nélkül, míg valaki mástul meg nem hallod — de nem kérdeznéd meg, élek-e még, mert azt csak nem teheted, hogy előbb írj nekem, mint én neked! És mikor idáig értél az olvasásban, lelkem, akkor ne gondold azt: hogy az én vőlegényem tisztára megbolondult! Nem, lelkem, nem! De még ha úgy volna is, akkor se az őrültség beszélne belőlem ilyen szemrehányó hangon, hanem az a véghe- tetlen szeretet, a melylyel annyira ragaszkodom hozzád, mint törzs a gyökérhez. És ha a törzs, vagyis én, kiveszek, a gyökér újra kihajthat — de mi lesz a törzszsel, ha gyökerétül elszakadt? Ne, ne haragudj, ne haragudjatok rám ez oktalan panaszért — hiszen a kutyát is megsajnáltad a múltkor, mikor kínjában nyöszörgőit. No de elég is ebbül ennyi. Nem fűzöm-űzöm tovább, mert félek, hogy nem bírom bevégezni és végre is titeket is jobban érdekel a hasztalan panasznál a tényleges állapot: van-e már kilátás állásra? a feleletet az előbbiekben találjátok meg rá, — hiszen ha volna, én sem panaszkodtam volna. De így élni, bizonytalanul, semmit se tudva a holnaprul, mások nyakán folytatni azt, a mit otthon egy évig cselekedtem, ingyenélősködni! — nem nekem való ez! És szó sincs róla, nem panaszolja föl senki azt a divánt, azt a darab 195
