Kőhegyi Muhály - Lengyel András (szerk.): Móra Ferenc családi levelezése - A kecskeméti Katona József Múzeum Közleményei 3. (Kecskemét, 1987)
A levelek
108 MF— Walleshausen Ilonának, Budapest, 1901. január 4. Kedves Ilonám! Bár az illendőség úgy hozná, hogy én most megint kis levélpapírra írnék, nem követem el azt az illendőséget, mivel éppen ez akadt a kezembe és én olyan fáradt vagyok, hogy nem keresek kisebbet. Legalább én azt hiszem, hogy te úgy gondolkoztál: ha ő rövidebb levelet írt, mint rendesen szokott, én is rövidebbet írok. Köszönje meg ezt is, ezt se érdemli, a mért elkésett a boldog újév kívánással. Legalább a leveledből kissé ez volt kiérezhető, ezért esett olyan rosszul a Kovács Irén locsogása — hanem hát sebaj, értettük már mi egymást félre máskor is — ezért mégis csak élünk úgy, a hogy. Az új-év kevésbbé boldogan, mint inkább igen fehéren köszöntött be. Tegnap reggelre az ablakban felejtett pohárban a víz fenékig befagyott. Különben Julcsa, a ki tegnap szerencsésen megérkezett, azaz hogy még szerdán, hanem én annyi [ra ] összevagyok már zavarodva, hogy azt se tudom, hány az isten — tehát Julcsa mesélte, hogy otthon is ilyen az idő. Julcsa azonban mesélt még egyebet is — s a levelemnek ez a része tulajdonképpen nem neked szól, hanem az édes apámnak, az én édes jó apámnak, a ki engem ama pénteken reggel kikisért a vasúthoz s a kinek én akkor azt se értem rá mondani, hogy isten áldja meg. De tata is bizonyosan emlékezni fog rá, hogy mikor jegyet váltani előre mentem és tata belépett, akkor szaladt be egy vasútas, hogy siessek, mert a vonat indul. Egy napi veszteség után nem akarván még másikat is kockáztatni, ész nélkül szaladtam ki, megfeledkezve mindenről, de igen jól tudva azt, hogy a vonat az isten fiának se vár, ha indulni akar. Llogy aztán még jó darabig ott állt a vonat, arrul én nem tehetek, valamint arrul se, hogy mikor én lejöttem a vonatról elköszönni, tata már nem volt ott, a mi igen természetes, lévén a hajnal igen hideg. Idáig rendben van a dolog s mikor Julcsátul azt kérdeztem, mihelyt megjött: mondta-e tata, hogy elköszönni se értem rá, mert majd lekéstem, — csak elhültem, mikor Julcsa azt felelte, hogy mondta ám: hogy no énnekem a fiam annyit se mondott, hogy isten áldja meg ... És higyje el, édes jó apám, nem az esett rosszul, hogy nekem szemrehányást tett, — hanem az, hogy a másiknak nem tett, a ki pedig hasonlag cselekedett. Pedig én is szeretem én azokat; a kik legfőképpen a másiknak a kitaníttatását sinlik még most is, ha nem tudom is olyan szépen kimondani ezt a szeretetet kimondani, mint ő. Hanem most már, hogy én is kiöntöttem a lelkemen való keserűséget: áldás, békesség legyen mindnyájunkkal! Nincs is énnekem egyéb bajom, csak hogy engem nem jól ösmertek, — de az se lenne olyan nagy baj, csak olyan bolond érzékeny szívem ne volna, a melyik minden kis érintésre fáj. (A mire azt ne mondd, Gyula pajtás, hogy nem bőgőhúr az, hogy mind- j árt reszkessen, sőt még a te zsivajodra se szokott megrezzenni, a mi pedig elég nagy zenebona.) No de az se baj. A drótozott tál néha még tovább tart, mint a vadonat új. A mi a hazamenetelemet illeti, abból januárban nem lesz semmi, legfeljebb ha Gyer191
