Kőhegyi Muhály - Lengyel András (szerk.): Móra Ferenc családi levelezése - A kecskeméti Katona József Múzeum Közleményei 3. (Kecskemét, 1987)
A levelek
Hanem én már a negyedik oldalon tartok és még mindig nem köszöntem meg azt, a mit Balázs hozott s a mit, mint gyanítom, az én édes mamámnak köll megköszönnöm. Bizony jól esett, az almát még akkor este megettem egynek a kivételivel, nehogy másnapra megrothadjon. Hanem legjobban megörültem a szalonnának. Most reggelihez sohsem eszem meg a zsemlyém, hanem mindig szalonnát eszem vele. Hej, lelkem, majd ha mink disznót vágunk! (És mink küldünk föl szalonnát a fiunknak Pestre!) Pistáékról újakat írni nem akarok. Egyrészt mert meguntam már a panaszkodást, másrészt mert úgyis hazamegyek egy-két nap múlva. Ezúttal csak annyit írok róluk, hogy a tata neve napjára ez idő szerint ők is haza akarnak jönni. Ma délután Uj-Pesten tartják az Ujfalussy Imre iskolaszolga és cipészmester úr becses nevenapját. Én nem hiszem, hogy szombatra hazajönnének — ugyan nem is túlságosan óhajtóm — mert a fizetésüket, gondolom, elköltötték már, tegnapelőtt a Magyarországtól kért Pista s ha azt mára megkapták, abbul szombatra nem lesz kettőjüknek útiköltségük. Pista pedig nem fogja Katust megharagitani azzal, hogy Katus nélkül hazajöjjön. A mi azt illeti, hogy nekem beváltotta volna Pista a halottak napján tett ígéretét, hát arrul úgy látszik, a kutya se ugat többet. (Ugy-e, lelkem, ha a mi fiunk fönt jár az egyetemen, annak jobb bátyja lesz, mint nekem? —• Különben Katusnál egy igen régi sejtelmem teljesedett be, a melyik első sorban is téged érdekel énutánnam s a mit majd egyszer, ha nagyon jó leszel, elmondok.) Gyula délben beszélte, hogy a mama meginvitálta a Zimányék lakodalmára én velem együtt. Hát arra nincs eset, hogy én hazamenjek, még kevésbbé hiszem azonban, hogy Gyula hazamenjen, a ki olyan képpel újságolta a hírt, a mit mindenformának lehet nevezni, csak éppen örvendezőnek nem. Te talán megint koszorúlány akarsz lenni? Mert én ugyan nem leszek koszorúlegény. És én nem megyek többet lakodalomba, csak a mienkbe. Meg még egybe elmennék: megsúghatod a mamának, hogy Dékánynak örömest lennék koszorúlegénye, sőt még táncolnék is a te mostoha apád lakodalmán. Hanem most be kell érned, szerelmem, ezzel a pár sor írással. Többet nem írhatok, mert elfogyott a tintám. Hanem siess válaszolni s akkor még hazamenetelem előtt megkereslek egy levéllel. Nem mondom, hogy sokat írj, hiszen úgyis hiába mondanám, — elég lesz, ha pár ilyen sort írsz, legalább annyit, mint én. Hiszen akármennyit írjunk is, nem lehet azokat úgy papíron elmondani, a mi mondani valóink vannak nekünk egymásnak, — aztán meg nem is lehet azt papírra bízni. Majd otthon, öt nap múlva. Ugy-e jó lesz, édes virágom? Meglátom, szereted-e még a mindannyiotok kezeit csókoló, téged százszor ölelő, ezerszer csókoló csúnya Ferkódat Budapest, 99. nov. 5. 153
