Kőhegyi Muhály - Lengyel András (szerk.): Móra Ferenc családi levelezése - A kecskeméti Katona József Múzeum Közleményei 3. (Kecskemét, 1987)
A levelek
colloquálni, az indexaláiratást pedig majd elvégzi Miska. Akármint les% is, a jövő vasárnap már engem, a te rossz vőlegényedet, Félegyházán talál. Azért írtam, hogy akármint les% is, mert félek egy másik bájtul is: nevezetesen hogy az öreg nyárra valami állást akar nekem idefönt szerezni. Legalább már sokat pélaáz- gatózott. Hanem majd lesz énnekem is magamhoz való eszem. Különben a héten bejött hozzám az öreg, úgy éjfél felé, a mikor hazajött a Márványmennyasszonybul — egy budai kocsma — és látta, hogy még fölvagyok. És nagyon a lelkemre körte, hogy csak ne törjem magam a collokviumok miatt, mert kímélni köll az erőm. Hanem most már nem is töröm magam, mert elkészültem abból, a miből bírtam — és úgy, a hogy bírtam. Bizony nagyon szűkén telt már tőlem, mert soha ilyen nehezemre még nem esett a tanulás és soha még így nem undorodtam a nyomtatott betűtől, mint most. Most már csak azt szeretném, ha mentül előbb túllehetnék rajta, mert félek, hogy elfelejtem egy hét alatt, a mit jóformán egy hét alatt tanultam meg. Véghetetlen ki vagyok merülve és el vagyok, esve. Annak tulajdonítsd azt is, ha ezt a döcögve írt írásomat csak döcögve bírod olvasni. Hogy Gyula jött, még kint a vasútnál neki estem, hogy adja át a leveledet, de asztán mégis türtőztettem magamot hazáig. Azt hiszem, nem haragszol az őszinteségért, de mindjárt mondtam Gyulának is, hogy meglepően szépen van írva a leveled — azonban — de ezt már nem mondtam Gyulának — megint olyan ünnepélyes-hideg, mint a milyen én szoktam lenni Sebőgnével szemben. Inkább csak írj énnekem a régi írásoddal, meg a régi sziveddel. Hát aztán azt meg elhitted, kis majom, a mit én Miskárul írtam? Hát úgy látszik, mégis csak van abba valami, hogy te rajongasz Porsztért és nagyon sokat sohajtozol utána titokban, — van abba valami, mert nagyon tiltakozol ellene. És nem tudom, hogy nem ennek tulajdoníthatom-e utolsó levelednek ezt a hősüllyedésit? Jaj, galambom, pedig ha tudnád, hogy nincs az a szomjas vándor, a ki nehezebben várná a forrás vizit, mint én a te leveledet, de máskép írnál. Jaj, galambom, ha te úgy igazán bele látnál egyszer az én szívembe, a hogy nem fogsz belelátni soha, jaj, de máskép írnál. Olyan irigykedve gondolok néha arra a lovacskára, a kinek az irányzására a fölséges Isten engem szánt — azt legalább néha meg is simogatod, de engem senki se simogatott meg husvét óta. (A minek azt hiszem, nem is túlságosan örülnél). Lennének számos mondani valóim, de azokat nem lehet papírra bízni. Nem azért, a mért te gondolod, hanem mert félek, hogy elhányod a leveleimet, osztán akkor megolvashatná valaki, a mit még se óhajtanék. Azt azonban tartozó kötelességem kijelenteni, hogy addig Isten—Jézus—Mária—uccse nem megyek haza, míg meg nem írod azt a valamit, a mit csak otthon akarsz megmondani. Tehát csak ettől függ, haza megyek-e a jövő héten. És ettől függ, hogy a megköszönendőket levélben köszönöm-e meg a jövő héten, vagy amúgy élő-eleven szóval. Addig is mindenkit kézcsókkal köszöntök, téged kiváltképpen ölellek, de különösen csókollak: Ferkó Budapest, 99. június 2. 135
