Kőhegyi Muhály - Lengyel András (szerk.): Móra Ferenc családi levelezése - A kecskeméti Katona József Múzeum Közleményei 3. (Kecskemét, 1987)
A levelek
Még két szomorú és nehéz esztendő, olyan, mint az eddigiek, tele sok szomorú vágyakozással és kevés örömmel. Elég lesz-e kárpótlásul kevés együtt töltött napok öröme sok hosszú hónapok magános szenvedéséért? Tudsz-e még várni? Tudsz-e erős lenni addig, míg megnyithatom előtted azt az örök mennyországot, a mit csak igaz szívek igaz szerelme nyújthat? Erős vagy-e? Úgy szereted-e még, mint régen, a te örök hívedet, kézcsókoló vőlegényedet, szerencsétlen Ferkódat Bpest, 99. május 10. Tintával írott autográf. MFM ír. Gyűjt. A levélnek nincs hagyományos értelemben vett megszólítása, lehetséges tehát, hogy eleje hiányzik. s^pmorítsalak meg: nem tudjuk, Móra mivel szomorította el menyasszonyát. Talán alapvizsgája letételének elmaradása okozta a bánatot. Vő. az 1899. máj 12-ei levelet. — születésed napján: máj. 2-án. — Vásárhelyre írtam: Walleshausen Ilona Hódmezővásárhelyre járt az óvónőképzőbe; a hivatkozott levél az 1897. évi születésnapjára íródott. Vö. az 1897. máj. 2-ei levéllel. 77 MF — Walkshausen Ilonának, Budapest, 1899. május 12. Én Mindenem! Még az egyik kezemben a leveled fogom, mikor a másikkal már írok, vagy helyesebben írnék, ha a szemem minduntalan könnybe nem lábbadna. Nagyon-nagyon régen lehetett az, mikor én sírtam, hanem most mégis csak erőt vesz a lelkemen a keserűség, harag, csüggedés, fájdalom és nem bírok magammal. Hiába vigasztalt tegnap Gyula is, Miska is, hiába mondta Pista, hogy ő nem lát ebbe az egész dologba semmi halálos veszedelmet: nem bírom meggyőzni magam. Mert hiába, nem láthat az én lelkembe senki, nem tudhatja azt a világon senki, mennyit számítottam én a vizsgára, hány tervet szőttem és mennyi szépet álmodtam én husvét óta! Beszélhettek annak, a kinek a jég elverte minden bizodalmát, hogy majd megadja az Isten jövőre! Sohse hittem volna, hogy egy váratlan csapás alatt ennyire megroskadjak, mint most! Belátom, érzem, tudom, hogy oktalanság, hogy nincs miért, hogy nem vesztettem időt se, csak fáradságot — de mégis végtelenül lever. Talán azért vagyok így fölizgatva, mert amúgy is beteg vagyok, vagy talán éppen ez az oka a betegségemnek is. Valami különös bajom nincs, csakhogy valami halálosan ki vagyok fáradva, alig bírom magam, a gondolkozásom is nehézkes, lassú, a mit olvasok, alig értem. Az édes anyám bizonyosan emlékszik rá, mikor az ötödikben vizsgák előtt tán másfélhónapig nem mehettem iskolába, nem engedtek a tanárok, noha akkor se volt semmi külső bajom, csak belül voltam olyan halálrafáradt, mint most. Ilyen körülmények közt a hazamenetelről alig lehet szó. Egyrészt mert a colloqui130
