Kőhegyi Muhály - Lengyel András (szerk.): Móra Ferenc családi levelezése - A kecskeméti Katona József Múzeum Közleményei 3. (Kecskemét, 1987)
A levelek
mékat, hegy május elsején, vagy másodikán okvetlen küldöm a pénzüket, mert, ha máskép nem lehet, én veszem föl a Miska fizetésit. Gyulánál a héten már kétsze1' is voltam. Kutyabaja, dicséri a kosztot, tanul és sajnálja velem együtt szegény Sebőköt. Mondd meg Jakubeknak is. Április 19. szerda. Ma este, hogy mentem Pistáékhoz vacsorázni, ott találtam Minké Bélát feleségestől náluk. Egy igazgató, a kit régen osmerek és a kivel még három esztendeje per tu-t ittunk. Erős szemrehányásokat tett, hogy soha feléjük se nézek, végezetre pedig, hogy jóvátegyem a hibámat, névestére hitt Pistáékkal szombat estére. Sok vonakodás után oszt rá is álltam, hogy elmegyek. Pedig a fene menjen, én nem. Mit is keresnék én valahol? Nem megyek a világon sehova, még csak a séta se jut eszembe se ezekbe a gyönyörű szép időkbe. Csak haza fáj a szívem nagyon. Mert hiába, máskép fúj minálunk a szél is. Vagy inkább nálatok. Mert valószínű, hogy a manó törődne azzal, hol fúj szebben a szél, ha egyebek nem kötöznék oda a szivemet. És remélem, hogy háromesztendő múlva már nem túlságosan áhítozom a félegyházi szélfuvás után! Hát lovat is vett már a mama? így bár megtanulok lovat hajtani is a nyáron, hiszen szörnyen ráérek és hát avval is csak többet ér az ember, ha ahhoz is ért. Nem utolsó mesterség az se és ha se az oklevelem, se a toliam után nem tudnánk megélni, mert te nagyon tékozló találnál lenni, — hát akkor te fölveszed azt a sütőlapátot, a kit az anyósod letett, és sütögetsz a piacra fehér cipót, piros kenyeret, én meg majd egy lovacskán, vagy szamárkán kihordogatom a piacra, mert tologálni taligán, nagy kosárban már mégis csak átallanám okleveles ember létemre. Ügy bizony! A mi a rossz álmaidat illeti, drágám, én ilyen messzirül az ellen hiába írnék orvosságot. Hanem különös találkozása a véletlennek, hogy a múlt héten olyan vadakat álmodtam én is, hogy szinte féltem előre az éjszakától és sokat panaszkodtam Pistáék- nak is. Gondolom, ma egy hete, csütörtökre virradóra álmodtam, mintha esküvőre készültünk volna, de én az esküvő előtt való nap meghaltam, te pedig másnap menyasszonyi ruhában odajöttél a koporsómhoz, megrugdostad, aztán táncolni kezdtél valakivel, de már nem tudom, kivel. Másnap sokat nevettünk rajta, habár nekem fájt még ez a bolond álom is. Abban a reményben, hogy most te is, én is okosabbat álmodunk, csókollak (Mikor álmodunk már mindaketten egyet?) Ugy-e, mamáék a jövő héten már áthurcolkodnak a kis kulipinty óba ? Április 20. Csütörtök. Te ma bizonyosan sokat varrogattál, sokat nevettetek a két szent szüzek, egy kicsit én rám is gondoltál nyilván, aztán ettél egy csésze tejecskét, köttél két újjnyicskát abbul az aranyos szép harisnyácskából, abbul a csipkésből, aztán mondtál egy kis imádságocskát, most pedig letetted a fejecskéd a vánkoskára, füledre húztad a paplankát, osztán tentélsz. Legalább én így képzelem az életedet, mert valahogy csak képzelnem kell. Ha nem így van, ne nevess ki érte, de hát én nem tudhatom máskép, mert sajnálod tőlem a papírt, meg a fáradságot. Hát hiszen az is annak a rendje, hogy már ilyenkor mindenki aludjon. 10 perez múlva éjfél. Hanem én még most is szántom ezt a fehér barázdát evvel a fekete ekével és vetegetem be evvel az apró betűmaggal, a mik nyilván nem kelhetnek ki a te 120
