Kőhegyi Muhály - Lengyel András (szerk.): Móra Ferenc családi levelezése - A kecskeméti Katona József Múzeum Közleményei 3. (Kecskemét, 1987)
A levelek
életemet, mintha már legalább tiz esztendős házasok volnánk! A mit én egy cseppet se bánnék már, — de azt hiszem, te se. Akkor legalább nem lenne szükségünk levélirkálásra. Mert csak még se helyettesítheti ez a levél az élő szót. (Mint azok a levél végin kiutalványozott száz és ezer csókok nagyon kicsit érnek a te édes szácskádhoz képest!) Bár én úgy vagyok, hogy nagyon sok mondanivalóm lenne, — de nem akarom papírra bízni, mert csak nem olyan az, mintha én mondom el majd neked magadnak. Mert tán meg se tudnám így írni, a mit majd úgy (csókok közt) könnyű lesz elvégezni. Hanem hát térjünk a dologra. Kedden este, a mint a leveledben írtad, elmentem Gyulához, bár különben is szándékom volt. Ott vacsoráztam (Mutterkának kézit csókolom!), aztán elhoztam, a mi külön nekem volt küldve. Azóta nem is láttam, hanem majd holnap (vasárnap) elmegyek hozzá. A mint hallottam, a háziakkal nem bírtak megegyezni, tehát másik lakást keresnek. — Nem akarsz, galambom, belenyugodni abba, hogy én husvétig ne menjek haza? Hát szegény Gyula? O meg husvét- ra se akar hazamenni. Legalább ezidő szerint még igen köti az ebet a karóhoz: hanem azt hiszem, fog ő még abból engedni. Hát minálunk hogy vannak? Julcsának írtam a neve napjára, nem tudom, megkapta-e? Azt mondja Pista, ő benne is bizsergett a testvéri indulat, hogy majd ír Julcsának, — de úgy vélte, úgy se esett volna neki jól, a mit írt volna: inkább nem írt. Kedves anyánk kérdezősködik Pistáékról, de az ő levelibe már nem fért bele, a mit írhatok róluk. Pista nem beteg már, hanem a gyerekek közül hol egyik, hol másik nyavalyog, az influenza keresztül ment mindannyiokon. Azt nem tudom, honnan hallották a mamáék, hogy az a viszketős nyavalya is bántaná őket. Az régen megszűnt, nagyobb mértékben nem is volt azelőtt se. A múltkor a kis gyereknek a karját nézték olyannak, de én csak közönséges kipersegésnek véltem. Hanem mikor idáig haladtál, tán le is teszed a levelem unalmassága miatt. Mert valószínűleg hétfőn reggel kapod meg, a mikor még nem aluszod ki magad a néveste hajnalig nyúló gyönyörűségeiből, vagy talán még le se fekszel. Jövő leveledben azonban okvetlenül megírd, táncoltál-e sokat és kivel — évfordulóján annak a napnak, a melyiktől az én s talán a te boldogságod is kezdődik. Ma estére Száváékhoz vagyok vacsorára híva, de nem megyek el, hanem hazajövök s majd gondolok sokat, sokat rád! Ugy-e emlékszel még arra, mi volt két évvel ezelőtt? Hát arra gondolsz-e, mi lesz három év múlva, mához három évre? Fog-e akkor Móráné nénike mással tánczolni a Zsorzs neve napján? Hiába, csak nagyon szép dolog az a képzelő tehetség! Aztán jön a husvét. A husvét! Tudod, hogy husvét hétfőjén megint évfordulója lesz valaminek. A mit osztán már együtt ülünk meg (annál is inkább, mert azt magánosán nem lehet). A leveledet, édes szivem, alábbi czimzéssel küldd. Valamire kérnélek azonban, — de csak úgy, ha nem veszed rossz néven és nem értesz félre: hogy ügyelj egy kicsit az írásra a czímnél, nem én miattam, hanem magad miatt, mert az öregnek említém, hogy óvónő vagy — és megeshetik hogy vagy itthon nem vagyok, vagy ő hozzá viszik be tévedésből az én levelemet is. Ugy-e nem haragszol érte, édes kis madaram? És most jó éjszakát! Tizenegy óra elmúlt. Te azóta — szeretem hinni — alszol már
