Kőhegyi Muhály - Lengyel András (szerk.): Móra Ferenc családi levelezése - A kecskeméti Katona József Múzeum Közleményei 3. (Kecskemét, 1987)
A levelek
a lapokban is benne volt, hogy az egyetemi tanács ma (szombaton) délelőtt tart ülést ebben a tárgyban. Én azonban nem várok semmi jót se. És ezzel vége mindennek. Mert arra a két napra minek menjek haza? Csak szomo- íítani az ünnepeket? Neked meg, kicsim, tán jobb is lesz így, ugy-e? Legalább nem köll majd a varrást majd három hétre abba hagynod. Hanem azért azt hiszem, még se egészen csinál neked ez a hír jókedvet. Hanem most már megbocsáss, ha mindenek előtt szegény édes apámékról kérdezősködöm. Gyula mondja, hogy a mama azt írta, hogy a tata keze megint rosszabbul van. A múltkori leveled, a melyikbe Mutterkám is írt, egész kétségbe ejtett. Annélkül is fájt a fejem, hogy közeledik az elseje, hozzá ez a hír, azt se tudtam, mit csináljak. Szerencse, hogy szerdán jött a tata levele Pistáékhoz, hogy kezd a keze gyógyulni. Egyszerre neki vidámodott osztán Pista is, pedig már éppen Czobosnak akart írni. így azonban fölöslegesnek látta, azt hiszem. Azt is ígérte nekem sok sopánkodásomra, hogy 10 frtotmajd küld haza. Hogy köldött-e idáig, nem tudom, félek azonban, hogy ígéret marad csak. Különben most elsején két meglepetés is érte. Az egyik az, hogy ő idáig csak a rendes tanítói fizetésit kapta, most azonban három hónapi tanári pótlékot kapott, azaz a rendes havi fizetésin fölül 130 frtot. A másik meglepetés kevésbbé volt kellemes: tegnap küldtek neki Bartha Miklóséktól egy kosár almát, azonfölül Bartha egy levelet, hogy a Reggeli Újságnál neki is, Pistának is, szóval az egész szerkesztőségnek fölmondták. A mi azonban Pistára nem olyan nagy vesztesség, mert könnyen megkeresheti ő azt a nyolczvan forintot másutt is. Hanem az este (pénteken) nagyon cudar idő volt, kicsim. Mindenkitől azt hallottam, hogy még olyan ködre nem emlékszik. Az ember három lépésnél tovább nem láthatott maga körül, az utca egyik oldalárul nem csak a másik oldalra nem lehetett átlátni, hanem még a lámpákat se lehetett meglátni. Igazi félegyházi fekete éjszaka volt és a tetejibe csúnya hideg. Mindezt pedig nem azért írom meg, mintha téged különösen érdekelne, hanem csak hogy megírhassam azt, hogy milyen jó meleg a mi szobánk. Ezek a szegény népek csakugyan ingyen fűtenek. És most igen örülök, hogy nem hallgattam kedves anyádra és Gyulára, hanem itt maradtam, mert ilyen helyet, azt hiszem, lámpával se találnánk másodikat egész Pesten. Azt is Gyula mondta, hogy a mama a jövő héten föl fog jönni. Én nagyon, nagyon örülnék neki, ha csakugyan följönne. Legalább lássak valakit az otthon levők közül itt, ha már én nem mehetek haza. Jaj, galambom, ha te is följönnél! Látod, én már leptelek meg téged, — te nem lephetnél meg egyszer engem? Tudom ugyan, hogy ez csak igen kis részben áll terajtad, jobban a mamánkon, a ki pedig nehezen szánhatja el magát az ilyenre. Hanem ha már föl nem jössz, legalább a leveled hétfőre hosszabb legyen, mint a múltkori volt, a melyikben két szót nem is bírtam elolvasni. Különben csókollak érte, — te tudod, miért. Mindakét édes anyánknak, szegény apámnak, Zsuzsának kézit csókolom, Julcsát csókolom, téged pedig igaz szerelemmel ölel, csókol: Ferkéd Budapest, 98. decz. 3. 99
