Romsics Imre (szerk.): A másik ember. A Fiatal Néprajzkutatók III. konferenciájának előadásai. Kalocsa, 1993. november 15-19. - Kalocsai múzeumi értekezések 1. (Kalocsa, 1994)
Sata Kinga Koretta: Új kultúra-elemekkel szembeni magatartás
Fiatal Néprajzkutatók III. Konferenciája vonatkozóan nem volt semmiféle utasítás. A válaszok takarnak egy másik problémát is, amit mi, a később érkezők, készen kaptunk. Az előttünk ott járt kollégák talán nem kellő tisztelettel és odafigyeléssel érdeklődtek saját témájukról, és nem integrálódtak olyan mértékben a közösségbe, hogy működésük ne lett volna kirívó, emlékezetes. Tehát státusukat, helyzetüket nem tudták tisztázni eléggé, furcsa kérdéseik következtében valamiféle vizsgáztatóként, ellenőrként maradtak meg a falu tudatában . Helyzetünket mi sem tudtuk tisztázni, ez azért is lehetetlennek bizonyult, mert a falusiak fogalmi rendszerében az, hogy egyetem és társadalom vagy kutatás nem létezett az elképzelhetőség, valamiféle potenciális realitás szintjén. Azokban az esetekben, amikor a ,jó” viszony létrejött, nem néprajzosként fogadtak el, hanem valami másként (talán így: azok, akik segíthetnek, akik elkísérhetnek a malomba, akik szeretik a körtét, az Incze Sanyi ismerősei, stb.) regisztráltak, olyan fogalmakkal, amelyek közelebb álltak világukhoz, megfoghatóbbak, elképzelhetőbbek voltak. A nem-verbális szinten megfigyelhető reakciók csak hangsúlyozták a megfogalmazásokból kivehető okokat. Az egy férfi - két nő csoportosításon túl furcsa volt (a pillantásokból ítélve), hogy a férfinak szakálla van, az egyik nő meg csak úgy magában járkál, kérdezősködik. A beszélgetésre hajlandó emberek száma jóval nagyobb volt aznap, amikor mi nők fehér pólót és virágos szoknyát viseltünk, mint azon a napon, amikor farmernadrágot és dzsekit. Szintén csak gesztusokból, zavart pillantásokból következtethettünk arra, hogy valami baj van a kérdéseinkkel. Egy részük (Hallott-e Mátyás királyról?, Ki volt Szent István?, Mit tud Stefan cel Maréról?) olyannak hatott, mintha vizsgáztatni akartuk volna őket. Úgy érezték, hogy szégyen nemmel válaszolni, ezért majdnem mindenki hozzátette a „nem tudom”-hoz, hogy menjünk az öregekhez, azok biztosan tudják. A kérdések másik része (a háborús élményekre, történelmi eseményekre vonatkozóak) egyszerűen csak szokatlannak tűnt, a helyzet pedig, amelyben egy 70-80 év körüli öregember három idegennek, ráadásul két nőnek meséli háborús élményeit, átlátszóan mesterkélt volt. A harmadik kérdéscsoportra (a pap megítélésére, a templom építésére vonatkozóak) kizárólag a hivatalos egyházi álláspont szerint voltak hajlandóak válaszolni, csak ritka esetben hagyva kételkedésünk számára fogódzót („Jó pap, de hamis ”), történetet arról, hogyan verekedett össze a pap egy hívével, vagy arról, hogyan, mikor, ki fölött mond fekete misét (ezt egy gyerektől, illetve egy öregasszonytól tudtuk meg, amikor a többieket kérdeztük erről, úgy tettek, mintha nem is tudnák, mi az a fekete mise). Látható tehát, hogy egymás kulturális különbségeinek megértése irányában történt elmozdulások egyik fél részéről sem voltak hibátlanok. A „közlekedés” képességének a hiánya a mi (kutatók) esetünkben magyarázható az előttünk ott járt kollégák bizalmatlanságot ébresztő magatartásával, illetve saját felkészülésünk hiányosságaival. A falu viszonyulásának megértését segítik az előbbiekben vázolt kikövetkeztetett okok. A főok, az igazi magyarázat azonban valahol a kultúra, a normarendszer mélyén rejtőzik. Ennek megragadására az egyetlen lehetőségnek tűnik, hogy a köztiszteletnek, központi irányítószerepnek örvendő személy(ek) viszonyulási módját tanulmányozzuk, ebben ugyanis a közösség számára követendő példaként, normaként funkcionáló elvhez jutunk. Csíkban az egyetlen személy, aki nem tartozik a 32
