Romsics Imre (szerk.): A másik ember. A Fiatal Néprajzkutatók III. konferenciájának előadásai. Kalocsa, 1993. november 15-19. - Kalocsai múzeumi értekezések 1. (Kalocsa, 1994)
Pállfy Zoltán: Egy "belehelyezkedési játszma" (módszertani) tanulságai
Kalocsa, 1993. november 15-19. aktualizálódásának, aktivizálódásának alkalma. Egyszerre-történések első látásra szétbogozhatatlannak tűnő helyzet-sorába keveredünk. „Helyzetben vagyunk” tehát. T.M. -akár szó szerint is- „alkalmazott”. Kisebbnagyobb konkrét feladatok egész sorát kell végrehajtanunk 7 Mindjárt reggel ér az első „meglepetés”. Miután felraktam a zsákokat a szekérre, T.M hátraküld az udvar végébe, hogy hozzam előre a teheneket, amig ő még összekészít valamiket az útra. Az egyikkel sehogyan sem boldogulok. Szerencsére ott van T.M. menye is, ő segít járomba állítani az állatot, s közben elmondja, hogy „ez még fiatal, most tanul bé a járom alá”. Jóformán el sem indultunk, már meg is állunk a harmadik szomszédnál, akitől T.M. körtét kér, hogy legyen valami ennivaló az útra. Neki magának mindössze egy fél kenyere van. Amikor leérünk az „útra” -ez nem más, mint a patakmeder, ahol a nagy árvíz két éve lefolyt, mesél is róla T.M. menet közben eleget. Meddig ért a víz, hol vetett ki hullákat. Mennyire nehéz volt az a kereszt, amit a falu szélén kitett, biztosan azért, mert az emberek bűnösek. Ezzel egyébként az egész katasztrófát okokozati kapcsolatba hozta-, alig megyünk pár száz métert, újra megállunk Be kell mennie a bátyjához valamit elhozni, addig mi „tartsuk meg” a teheneket. Amikor visszatér, két szál virágon kívül semmi nincs nála. Újra nekiindulunk. Fent a szekéren elmondja, hagymát ígért valakinek Rekecsinben8, s mivel neki otthon éppen nem volt, a bátyjától próbált kérni. Láthatólag elszomorítja, hogy nem tudja beváltani ígéretét. A szekéren azonban nem sokáig tudunk megmaradni. Ő azért nem, mert a teheneket mindegyre át kell vezetni a nehezebb szakaszokon, nekem pedig az utunkba kerülő csutakokat kell a szekérre felraknom. Jó tüzelő, mondja, elvisszük őket egy rokonának R.-be. Közben elmondja, kinek hol vannak a földjei, melyik dombháton égette ki a nap a termést, vagy éppen hol verte el a jég a kukoricát. Egy helyen hosszabb időre eltűnik. Mint aztán kiderült, egyik földjét „nézte meg”. Nagy öl sarjúval s nyolc-tíz tő kukoricával tér vissza. A kocsányi megeszik majd a tehenek a malomnál, amíg várakozunk, a még tejes kukoricát meg hazavisszük, kell majd vacsorára. Az elszakadt gáthoz érve elmeséli, hogy amikor felépült, még a papok is felszentelték, de hát „csinálhat az ember akármekkora nagy dolgokat, ha egyszer Isten el akarja rontani, hát elrontja”. R.-be érve feltűnik, mennyi mindenkit ismer. Halottasház mellett megyünk el. Tudja, ki van ott felravatalozva, hány éves volt, kik a rokonai Visszafelé itt majd megállunk, be kell mennie a halotthoz. Az egyik ház ablakában sok muskátlit lát meg Ide is be kell mennie visszafelé, virágot kérni. Úgy is lett. A részvétnyilvánítás is megtörtént, a csere is. Két muskátlipalántáért két tányér liszttel „fizettünk”. Nyilvánvaló persze, hogy mindkét „áru” elsődlegesen szimbolikus értékű9 Valószínű, hogy az ígért hagyma is ilyen lett volna. A malomhoz érve akad dolgunk bőven. Le kell szednem a zsákokat, rárakni a mérlegre, megcsináltatni a számlát, több ízben is félrehúzom a szekeret az időközben érkező fogatok lovainak orra elől, ki ne egyék a tehenek szénáját a szekér hátuljából. Közben társam, hogy ő se töltse hiába az időt, a magunkkal hozott anyagból új zsákokat varr össze. Elered az eső. Amíg én a szekérben próbálok valami -szerintem legalábbis- „rendet” csinálni, s az eső ellen úgy-ahogy betakarni a szekeret a 21
