Romsics Imre (szerk.): A másik ember. A Fiatal Néprajzkutatók III. konferenciájának előadásai. Kalocsa, 1993. november 15-19. - Kalocsai múzeumi értekezések 1. (Kalocsa, 1994)
Hozzászólások
Fiatal Néprajzkutatók III. Konferenciája igazán jó adatokat szeretnénk gyűjteni, akkor az volna az ideális, ha az adatközlő non közlekedne kultúrák között, csak a sajátját ismémé. Természetesen ilyen nincs, s nem is válható el. Mondom ezt azért, mat ha az adatközlő jártas a gyűjtő kultúrájában, akkor ilyen válaszokat kapunk: „Ez hülyeség. Az ódivatú. Az öregek szoktak ilyet mesélni, stb.” Hogyha igazából megnézzük egy ilyen egyén mindennapi életét, akkor igen gyakran megtalálhatók olyan elemek, amelyeket előtte ódivatúnak minősített. Mondok erre egy példát. Az 1908-as születésű Bényi Jánostól gyűjtötton a juhászok táplálkozási szokásairól. Miután többszöri rákérdezésre is csak két edényféleséget említett meg, hitetlenkedve mondtam: - Ennyi edénnyel nem lehet tésztaféléket főzni. Mérgesen felelte: - Hagyj békái ezzel a hülyeséggel. Nem bíbelődtünk mi annyit az étkezéssel. Ha kellett, kiöntöttük a szűr gallérjára, de különben azt is csak bujtár koromban az öregjuhászoktól láttam. Az ifjabb Bényi János viszont a legnagyobb természetességgel, s mindennapi gyakorlatként mesélte a suba gallérjára öntött főtt tésztás étkezést. Ezen ellentmondás magyarázata az, hogy az idősebb Bényi Jánosnak teljesen természetes volt a nehéz életvitel, életének nagy részét így éhe le. Az új társadalmi rendsza kiépülése után -ami a kezdeti nehézségek után sokkal jobban tetszett neki- igyekezett abba beilleszkedni, bár régi mivoltát sohasem tagadta meg. Az 1930-as években született ifjabb Bényi János ahhoz a generációhoz tartozik, aki az új társadalmi rendszerben életszínvonalát tekintve sokat nyert, de a generációk közötti szerepeltolódások következtében a társadalmi ranglétrán is változott helye. Ez a generáció mindent elkövet, hogy bizonyítsa fiai könnyű életét, s a jómód fokozására saját, igen nehéz gyerek- és ifjúkorát hozza példaként. Ez a bizonyítási vágy hoz elő sok olyan archaikus gyakorlatot, amelyek már csak emlékekben, az idősebbek elbeszéléseiben éh. Itt kapcsolódhat be a forráskritika szaepe, és itt a szóbeli forrásokra helyezném a hangsúlyt. Tehát minden egyes adatunkat ellenőrizni kell. Ezért részben jó, ha a gyűjtő az adott kultúrában nagyon járatos. Ha idegen kultúrába megyünk gyűjteni, akkor ajánlatos először nem gyüjtoii. Napokat, heteket, esetleg Inni apókat kell a gyűjtőhelyen eltölteni, hogy nyugodtan lehessen gyűjteni, és pontosan lehessen értelmezni az adatokat. WILHELM GABOR: Én nem érzem egyáltalán gondnak, ha az adatközlő ismeri a mi kultúránkat. Ugyanis mi azt a kultúrát tanulmányozzuk, amit ő ismer. Tehát ismeri a sajátját, ismeri a miénket is. A lényeg az, hogy neki milyen a kultúrája. Ebbe beletartozik három vagy négy vagy öt kultúra, s érmék értékelése megint más kérdés. LUKACS LÁSZLÓ: Itt azt szeretném megjegyezni, hogy egy emberen belül esetleg több kultúrának az elemei is megvannak. Én megdöbbenve hallottam egy pázmándi, nagyot híres balladaéuekesiek a nyilatkozatát. A legszebb régi típusú népballadákat énekelte órákon kaesztül magnetofonra. A repertoár kifogyása után mondta: - Ezeket a nagymamámtól tanultam, de igazából ezt sohasem szerettem. Én a filmzenét és a filmslágereket szerettem, mat a 20-as években Budapesten voltam cseléd, és amikor kimehettem kimatőre, akkor azonnal rohantam a moziba. Ezután elkezdte énekelni a Meseautó híres és színvonalas slágaét. De teljesen természetesen énekelte a balladákat és a filmslágereket is. SATA KINGA KORETTA: Nem arra gondoltam, hogy elmozdul az adatközlő és ahhoz igazítja mondandóját. Egyszerűen csak arra értettem, hogy nyitott az én kultúrám hányában, olyan szinten ahogy ón képviselem azt. De azt hiszem, azért ez is közlekedés a kultúrák között, nyilvánvalóan nem olyan, mint a kutatóé. BENEDEK JANOS: Véleményem szerint hiába mondjuk, hogy az adatközlő ne közlekedjen a kultúrák között, mert ő úgyis fog. Egyszerűen azért, mert mint gyűjtő, nem monopolizálhatom a kérdezést. Csak akkor nem fog engon megismerni, ha mindig én kérdezek, viszont akkor nem vagyok jó gyűjtő. Tehát én sohasem néprajzosként gyűjtök. Valahogy mindig sikerül másképpen összehozni ezt a dolgot. Igyekszem mindig ugyan olyan adatközlője lenni neki, mint ő nekem. Tehát vitázunk, összemérjük ismaetvilágunkat - természetesen nem arra a tudásra gondolok amit az egyetemen tanulunk a könyvekből -, ói is kádezek tőle, ő is kádez tőlem, egymást formáljuk Tehát nem csak ő informál engem, hanem én is őt. Ez elkerülhetetlen. 136
