Romsics Imre (szerk.): A másik ember. A Fiatal Néprajzkutatók III. konferenciájának előadásai. Kalocsa, 1993. november 15-19. - Kalocsai múzeumi értekezések 1. (Kalocsa, 1994)
Pusztai Bertalan: Smajda István élete és tevékenysége
Kalocsa, 1993. november 15-19. sokan vótak testvíerek. (...) Ez az egy fiú vót a sok lányok közt. Hát, az iskolába nem tudom, hogy milyen tanuló vót, de általába ezek a Smajdák mind okos gyerekek vótak....itt volt egy tanító, Bodzás nevű, és az felfigyelt arra, hogy ez a fiú tudott rajzolni, farkaskutyákat, nyulakat, őzikét, gyönyörűket festett, és az a tanító felfigyelt arra, hogy ez a gyerek tehetséges. Ha olyan világ lett volna, mint régen volt, hát akkor ő kimondott festő lett volna. De fogalma volt.” Bár István jó tanuló volt, akit a tanító és a görög katolikus pap taníttatni akart, mivel az apjának segítségre volt szüksége, ötödik osztálytól egyre többet hiányzott, eredményei romlottak: „Ót küldték Kassára, hogy ott tanuljon. Még akkor szlovákok voltunk, nem akart menni. Pásztorkodott. (...) Amúgy is jó tanuló volt. Ötödosztály koráig tiszta egyes volt, de aztán nagyon sokat hiányzott. Pásztorkodott. Két-három nap nem ment az iskolába. Azért kellett idesapámnak itt ülni Kapóson, mert nem járt iskolába. Ezért büntették meg. Kapott három napot vagy négyet.” Mire legénykorába ért, kitört a háború, melynek vége után még fogságban volt. Innen hazatérve, 23-24 évesen kezdett legénybandákkal járogatni, udvarolni. Erre az időszakra egykori legénytársa, aki ma a falu kurátora, így emlékezett: ,Jfát mondom, hogy ugye bejött a háború, ű elment a háborúba, oszt akkor ott vút a fronton, s ügyi kísőn került haza, és akkor nem nősült rögtön ugye, hát persze, hogy mink is felcseperedtünk akkorra, hiába tizenhárom-tizennégy éves fiúcskák vótunk, mikor a front vót itt. Hát ügyi, mire ő hazakerült, hát nem nősült, úgy, hogy együtt legínykedtünk. (...) De vénlegény vót, hát nagyon legínykedett ő.” A falu egyik lakója, aki saját bevallása szerint nem nagyon ismerte, mert nem az ő „korosztályához” tartozott, így magyarázta Smajda sikertelen udvarlásait:,fiát osztán udvarolt volna ez a Smajda fiú, hát nem vót az egy szíp fiú, nem nagyon szerettík a lányok. Meg nem is vót neki mire nősülni. Mer szegíny fiú vót, nem vót hova vinni az asszonyt, semmi, hát addig...” Sógora (aki kapcsolatukat így jellemezte: „Legjobban én ismertem, legtöbbször szórakozni együtt mentünk...”) az előzőhöz nagyon hasonló ítéletet formált: „Pista mindig a legszebbeket szerette, és már ő öreg volt. Hát már én úgy mondom az igazat, hogy mindenki, ha beszélt is vele, de nem szerelemről, csakúgy kötelességből. (...) Máskülönben ez volt tán a nagyobb hiba, hogyha ő vele egy lány megállóit szórakozni, már azt hitte rögtön, hogy szereti. Hirtelen szerelmes lett. Ez volt nála a legnagyobb veszteség. Evvel veszítette el. Mert ha megállt vele valaki szórakozni, már úgy gondolta, hogy hozzá is megyen. Nagy tévedés volt nála. ” Az előzőleg már idézett fiatalkori barátja így emlékezett: „Hát öreg is volt már, meg olyan... mit tudom én, oly an...kicsit beképzelt vót ű. (...)... szóval, mint akinek egy pici hibázott...ilyen...történeteket leakasztott, hogy ő hol vót, hogy ű Toldiho...Olyan vót, mint Toldi, hogy ű hogy verekedett farkasokkal, meg ez, meg az...” A festő egész élete másképp zajlott, mint ahogy azt a falu lakói megszokták és elvárták. A háború után még többé-kevésbé szilárd ( - ám röviddel ezután gyorsan felbomló - ) hagyományos normarendszert átlépte, kitűnt kézügyességével, de mulatozásaira is jól emlékeznek. Szülőfaluja lakói is másnak, az átlagostól eltérőnek tartották. Ez segítette a róla szóló emlékek fennmaradását is. 115
