MLE 2006. évi vándorgyűlés előadásai (Budapest, 2007)

I. EGYESÜLET TÖRTÉNETI SZEKCIÓ - ERDMANN GYULA (Békés Megyei Levéltár): A Magyar Levéltárosok Egyesülete a rendszerváltás után

azokban őrzött számos államigazgatási szerv, állami vállalat irataira. Felmerült — az önkormányzati levéltárak tehermentesítése érdekében — átmeneti levéltárak építésének gondolata; ide kerültek volna — pl. 1990-től az állami szervek és állami vállalatok levéltári iratai. Az átmeneti levéltárak ügye a csődtörvény kapcsán is előkerült, ám végül nem lett belőle semmi, a kormányzat nem vállalta a költségeket. Az ügy későbbi pozitív fejleménye volt az állami raktárfejlesztési, ill. áUományvédelmi pályázati rendszer. Vita alakult ki a levéltárak felügyeleti kérdéskörében is. Számos levéltáros — elégedetlen lévén a kultusztárca munkájával — szívesen vette volna a parlamenti, majd inkább a kormányzati felügyeletet; az indok az volt, hogy a levéltárak nem egy tárca, ill. annak szervei iratait őrzik, hanem általában a magyar közigazgatás, intézmények, vállalatok stb. iratait is. 1992ben különösen felerősödött ez a törekvés, mivel akkor a kárpótlási munkatömeg közepette a levéltárak munkája a közfigyelem fókuszába került (egy időre) - s így sikerrel kecsegtethetett a kormányzati-minisztertanácsi — felügyelet alá kerülés. Végül is a törekvés sikertelen lett, maradt a jól be nem vált művelődési minisztériumi felügyelet. Az Egyesület választmánya és a tagság is széles körben tárgyalta pl. 1992-ben a törvénytervezet szakmai szövegét. Végül az Egyesület állásfoglalást adott ki, melyben szerepelt az átmeneti levéltárak felállításának szükségessége (különös tekintettel a csődtörvény — erről még lesz szó — miatti tömeges iratátvételi kötelezettségre); szerepelt továbbá a levéltárosok azon kívánsága, miszerint az állami vállalatok iratai a privatizáció pillanatáig képezzenek állami tulajdont, melynek történeti értéket képező része kerüljön idővel közlevéltárakba. (Ebből minden erőfeszítés ellenére sem lett semmi, csak azt sikerült elérni, hogy a privatizált vállalatok iratanyagát — a törvény végleges szövege szerint — a levéltár kérésére védetté lehet nyilvánítani.) Szakmánk egyöntetűen és egybevágóan követelte a levéltári érték meghatározásának levéltári jogkörbe adását: ezt sikerült — mint említettem már — elérni. Szorgalmazta az Egyesület állásfoglalása a törvény végrehajtásának garanciájaként az erőteljes szankciókat (pl. levéltári érték pusztítása, veszélyeztetése esetén), súlyosabb esetekben akár a bűncselekménnyé nyilvánítást is: ezt sem sikerült elérni. Az állásfoglalásban is helyet kapott a lényeges, ám sikertelen levéltári követelés a levéltárügy minisztertanácsi felügyeletéről. Az állami szaklevéltárak létét megkérdőjelezte a levéltáros szakma zömét tömörítő Egyesület állásfoglalása, csak egyházi, ill. társadalmi szervek esetén látta ezt indokoltnak, s az állami szaklevéltárakat a MOL-hoz javasolta csatolni. A logikus kívánság lepergett a törvényelőkészítőkről. Azt a kívánságot sem sikerült érvényesíteni, miszerint a védetté nyilvánított vállalati stb. irattárakat fenntartók kapjanak adó-