MLE 2006. évi vándorgyűlés előadásai (Budapest, 2007)
II. A MAGYAR LEVÉLTÁRAK ÉS A FORRÁSKIADÁS - MÚLT ÉS JÖVŐ - HORVÁTH ZITA (Miskolci Egyetem): A Mária Terézia kori úrbérrendezés kilenc kérdőpontos vizsgálata Zala megyében
egyszer a paraszti vallomások elején, a paraszti vallomásokat járásonként és a járásokon belül ábécé-rendben közlöm. Mindkét kötet tartalmaz glossariumot, mértékegységek jegyzékét, részletes mutatót járásonként a földesurakról, a vármegye által kiküldött összeírókról és a kötetek végén található egy összevont mutató a helységekről és dűlőnevekről. Mindkét kötet tartalmazza Zala megye 18. század közepi térképét, illetve egy-egy részletesebb térképet a adott kötetben közzétett járások helységeiről. A két kötet szerkezeti felépítése megegyezik egymással, attól eltekintve, hogy, mivel az első kötet részletes bevezető tanulmányt tartalmaz és a Korall 126 című folyóiratban az egész megye paraszti társadalmát elemeztem, ezért a második kötetben részletesebb bevezető tanulmányt már nem írtam. Néhány gondolatban a forrásközlés módjáról. A Magyar Történelmi Társulat 1920-ban kidolgozott egy szabályzatot a török kori és az újabb kori források kiadására. A szabályzat foglalkozik a forrásközlés módszerével, helyesírási problémákkal, ugyanakkor meghagyja az alkotói szabadságot, hogy a konkrét forrás döntse el a kiadás metódusát. A betűhű és a modernizált, ún. átíró közlésmód között a 18. század közepében húzza meg a határvonalat. Ezt követően - nem számítva a tanulmány elején már említett 1960-as vitát a történeti források kiadásáról — 1974-ben jelent meg a Magyar Országgyűlési Emlékek sorozat 1607-1790. közti részének szerkesztési és forrásközlési szabályzata, amely nagyon hosszú ideig a kora újkori, újkori források kiadásakor irányadó volt. A szabályzat — hasonlóan a korábbihoz — a 18. századtól kezdve nem javasolja a betűhű közlést, hanem az ún. hangzás vagy korhű átírást. A szöveg központozásában, a kis- és nagybetűk használatában, a külön- és egybeírásban a mai helyesírás szabályait javasolja követendőnek; a földrajzi és személynevek írásánál a forrásban található betűhű alakot javasolja. A rövidítések feloldását, a dátumok arab számra történő átírását javasolja. A magánhangzók esetében a határvonalat a 18. század elejében határozza meg, amikortól az ékezetek valódi hosszúságot és rövidséget jeleznek. Az ennél korábbi szövegeknél rövid ékezetet, — leszámítva azokat a szavakat, ahol az ékezet hosszúsága más jelentést takar - míg a 18. századtól kezdve a forrásban lévő alakot tartja irányadónak. Elhagyni javasolja a d, t és g betűk utáni néma h-t, a nem összetett szavakban a dupla mássalhangzót. A cz-t, ha cs-vel egyenértékű, cs-re, ha c-vel, akkor c-re ajánlja átírni. Akkor javasol mássalhangzót megváltoztatni, kihagyni vagy beszúrni, ha a szó mai írása megegyezik az egykori fonetikus írás ejtésével, pl. aggyon=adjon, ilyen esetben az átírást kötelezőnek tartja. Véleményem szerint ezen szabályzat általában a 18. Horváth Z., 2005.
