MLE 2004. évi vándorgyűlés előadásai (Budapest, 2005)

I. KÉPZÉS, RENDEZÉS, SELEJTEZÉS SZEKCIÓ - Horváth Richárd: Rendezési, selejtezési tevékenység a Győri Egyházmegyei Levéltárban

raktáraiban. Néhány megjegyzést és kérdést azért mégis érdemes vázlatosan érintenünk. 1. Akut problémaként jelentkezik például a Győri Egyházmegyei Levéltárban a beszállított plébániai levéltárak kérdésköre. Esetükben ugyanis általában nincs idő helybeni rendezésre, ennélfogva minden feltalált iratot a levéltárba szállítunk. Ezt követően kerül sor a dobozolásra, előzetes-alapszintű rendezésre, jegyzékelésre. Sokszor találkozunk viszont selejtezésre érett iratokkal, viszont ennek lebonyolítása sem oly egyszerű. Munkánkat ugyanis a levéltári törvényen, szabályzatokon túlmenően az egyházjog előírásai is befolyásolják. Ennek megfelelően a beszállított plébániák iratai egyházjogilag a plébániát illetik, s nálunk csupán ún. örökletéti formában vannak. Ezért esetieges és érdemi selejtezés alkalmával felmerül a kérdés: kinek áll jogában azt jóváhagyni? 2. Valódi selejtezési feladatot majd az 1990 után újraindult intézmények iratainak beérkezésekor kell végezni, igaz ezek mértéke pillanatoyilag nem látszik túlzottnak. 3. Gyakori tapasztalat, hogy a katolikus levéltárakban jócskán akad olyan, frissen rendezésre váró hagyaték, gyűjtemény, iratcsoport, melynek kisebb vagy nagyobb része selejtezhető, s az elmúlt évtizedek során gyakran ömlesztve került a levéltárakba. Minthogy ezekről ezt megelőzően általában nem létezett semmiféle lajstrom, így voltaképpen a rendezés egyben selejtezés is: azaz ami kimarad a rendezésből, az végleg "kimarad". A fentiek fényében tehát elmondható, hogy a klasszikus értelemben vett selejtezési feladatok (meglévő, jegyzékeit iratokból selejtezési lajstrommal, ügykörjegyzékkel való kiemelés) rendkívül ritkák a katolikus levéltárakban, ellentétben a nagy tömegű iratanyagot őrző megyei levéltárakkal. Összefoglalásul tehát kirajzolódik, hogy a hazai katolikus levéltárakban a rendezési munkálatok legfontosabb szerepe az elmúlt évtizedekben felhalmozott — napjainkra azért egyre csökkenő — lemaradás felszámolása, valamint a folyamatosan növekvő számú kutatók tájékoztatása kell, hogy legyen. Ezzel párhuzamosan a selejtezési teendők pillanamyilag még nem jelentenek számottevő terhelést. Végezetül Fügedi Erik szavait némileg átalakítva elmond-