Levéltárak-kincstárak – Források Magyarország levéltáraiból 1000-1686 (Budapest-Szeged, 1998)
BEVEZETŐ
BEVEZETŐ A történelem hatalmas folyama számtalan apró forrásból táplálkozik. Ahogy a folyók és patakok sem egyformán bő forrásból erednek, úgy az emberiség történelmét is különböző értékű források segítségével lehet megismerni. Az előttünk járó emberek keze munkája lépten-nyomon emlékeztet bennünket alkotóikra. Egy templom, egy vár, egy torony, egy sír megannyi emléke őseinknek. A tárgyi emlékek mellett írott források is segítik a régmúlt események felidézését. Az írott forrásokat nem egyszer éppúgy nehéz vallatóra fognunk, miként a tárgyakat. Másképpen kanyarították a betűket a középkorban a hártyára és a papírra, és más betűket véstek a kövekbe. Olvasásuk nagy gyakorlatot kíván. Ha ki tudnók is betűzni a régi írásokat, a nyelve akkor is külön akadályul tornyosul elénk. Magyarországon a középkori írott forrásaink nagy többsége latinul, a középkor minden országa által használt nyelven íródott. Az írások közül kétségtelenül a legmegbízhatóbbak a levéltárakban őrzött iratok, az oklevelek. Megbízhatóságukat az adja meg, hogy korukban (amikor létrejöttek és ameddig érvényben voltak), a közösség tagjai, a társadalom a benne leírtakat valónak ismerte el. Egy adásvételi szerződés csak akkor tarthatott igényt általános elismerésre, ha az azt lebonyolító személyek azt jogosnak és törvényesnek tartották, és ennek kifejezéseképpen arról hiteles írást állíttattak ki. A király által adományozott birtokhoz hozzátartozott az adományozásról szóló oklevél is, mely a tulajdonos jogát az adománybirtokra igazolta. Gondoljunk arra, hogy iskolai végzettségünket hivatalos irattal (bizonyítvány, oklevél stb.) kell igazolnunk, puszta bejelentésünk nem elég, sőt az sem, ha beírjuk önéletrajzunkba. Ezek ugyanis a társadalom által nem hitelesített közlések. Korai törvényeink szintén a levéltárakban kaptak helyet, ezek is többnyire oklevél formájában lettek kiadva, természetesen az uralkodó neve alatt. Ámbár hitelük kétségtelen, a valósághoz való viszonyuk olykor mégis felderíthetetlen, nem tudjuk ugyanis vajon végrehajtották-e, vagy sem. Természetesen nemcsak ilyen jellegű iratok vannak levéltárainkban. Találhatunk bennük magánleveleket, birtok- és vagyonösszeírásokat. Az ezekben leírt dolgok hitelét — ámbár az okleveleknél ingatagabb — szintén nem vonhatjuk egykönnyen kétségbe. Senkinek nem érdeke ugyanis, hogy ne a valóságot írja le magánlevélben, vagy a birtokáról készített leltárban valótlan dolgok is szerepeljenek. Az előbbiekben mondottaknak ellentmondani látszik az, hogy vannak olyan okleveleink is, amelyek nem érdemelnek ekkora bizalmat. Ezek a hamis oklevelek. A hamisításnak számtalan formája lehet, lényegük egy: olyan birtokra való jog hitelesnek feltüntetett írásba foglalása, amely nem lett hiteles oklevélben leírva. Hogy ilyen birtokra volt-e joga az oklevél-hamisítónak és csak a hiteles írásba foglalása maradt el, vagy sem, azt más forrásból kell kibogoznunk. Többnyire ugyanis ilyen „írásba foglalásból"
