Mayer László - Tilcsik György (szerk.): Szorosadtól Rijekáig. Tanulmányok Bősze Sándor emlékére - Magyar Levéltárosok Egyesülete Kiadványai 14. (Budapest, 2015)
Hudi József: Takácsi nemesi község társadalma és önigazgatása a 18-19. században - Soós István: Fiume inkorporációja a Magyar Királyságba, 1776-1827
napirenden tartott kérdéssel, amely a török kiűzése után a Szent Koronához vissza nem csatolt országrészek, így Alsó-Szlavónia közjogi státuszának rendezését érintette. A 18. század első felében a magyar rendek az országgyűléseken követelték, hogy a neoaquistica szerzeményeket, amelyek valaha nemcsak területileg, hanem közjogi- lag is a Magyar Szent Korona szerves részeit alkották, újra csatolják vissza a Magyar Szent Koronához, azaz nem kifejezetten a Magyar vagy a Horvát Királysághoz, hanem a koronához. Mária Terézia trónra léptekor a rendek kifejezett óhajára Alsó- Szlavóniát, amely a Horvát-Szlavón-Dalmát egyhárom királyság alkotórészét képezte, a Magyar Királyság és a horvát bán fennhatósága alá rendelte.4 A három alsó-szlavóniai vármegye - Pozsega, Verőce és Szerém - adó- és hadügyi, valamint közigazgatási tekintetben új helyzetbe került. A horvát tartománygyűlésnek sikerült elérni, hogy a vármegyék követeket küldjenek a saborba, adóikat viszont nem egyesítették a horvát adókkal. Hadügyi vonatkozásban megőrizték a báni jogokat, igazságügyi tekintetben pedig a horvát kerületi és a báni tábla lett az igazságügyi fórumuk. Mivel az adózást és a katonai ügyeket illetően mindhárom vármegye ugyanolyan terheket viselt, mint a magyarországi vármegyék, 1751-ben „régi jogon” helyet és szavazatot kaptak a magyar diétán. Mindezek azt jelentették, hogy a törvényhozás és az adó tekintetében Magyarországhoz, közigazgatásilag és igazságügyileg Horvátországhoz tartoztak. Ezt az 1751:23. te. meglehetősen homályosan fogalmazta meg, amikor úgy intézkedett, hogy „... egyebekben pedig Magyarországnak és a bánnak joghatósága érvényben maradván .. .”.5 A törvény tehát kimondottan kettős szuverenitást állapított meg, és ettől kezdve a három vármegye lényegében véve közigazgatásilag elszakadt az anyaországtól. Mindazonáltal a magyarországi kormányszékek, különösen a kancellária, a Magyar Szent Korona jogára hivatkozva, szerették volna, ha Alsó-Szlavónia újra a magyar államtestbe integrálódott volna. Alsó-Szlavónia közjogi és közigazgatási helyzetének alakulását a bécsi udvar által az összmonarchia érdekeinek védelmében 1767-ben létrehozott új horvát köz- igazgatási hatóság, a „Consilium in regnis Dalmatiae, Croatiae et Sclavoniae regium” erősen meghatározta.6 Érdekes módon, az intimátum ellen, amely lényegében Horvátországot közvetlen királyi felügyelet alá helyeztette, és ezzel erősen sértette a horvát rendi autonómiát, a Magyar Királyi Udvari Kancellária nem emelt jogi kifogásokat. A horvát tartománygyűlés azonban határozottan tiltakozott az intézkedés ellen, kijelentve, hogy Magyarország koronája alatt mindig csak az országy- gyűlés rendelte el politikai és igazságügyi kormányszékek felállítását.7 A Consilium 12 évi működés után, a magyar kancellária hathatós törekvéseinek következtében is, 1779-ben rendeletileg megszűnt, és ügykörének ellátását a királynő a Magyar Királyi Helytartótanácsra bízta.8 A horvát vármegyék kivétel nélkül nagy örömmel üdvözölték a rendelkezést. így például Zágráb (ma: Zagreb, Horvátország) a közgyűlésén 4 Lásd az 1741:50. törvénycikkelyt. Magyar Törvénytár. 1740-1835. évi törvényezikkek. Szerk. Márkus Dezső. Bp„ 1901. (továbbiakban: MTT, 1740-1835.) 48-49. p. 5 MTT, 1740-1835. 84-85. p. 6 Fest, 1920. 8-9. p.; Miskolczy, 1927. 36-37. p. 7 Miskolczy, 1927. 37. p. 8 Racki, 1869. Beilagen, nr. 34. XLII-XLVI. p., nr. 35. LII-LIV. p.; Radich, 1883. 154-155. p.; Miskolczy, 1927. 37. p. ■ 84 ■
