Mayer László - Tilcsik György (szerk.): Szorosadtól Rijekáig. Tanulmányok Bősze Sándor emlékére - Magyar Levéltárosok Egyesülete Kiadványai 14. (Budapest, 2015)
Várady Zoltán: A császári hadsereg jelenléte Tolna vármegyében a 17-18. század fordulóján
Saját rendtartás híján, az elöljáróságnak a vármegye által kiadott, a nemesi községekre vonatkozó statútumokat kellett alkalmaznia, de ehelyett gyakorta a helyi jogszokások szerint járt el. Bár a törvények, a jogszabályok és az ezeken alapuló hivatali eskü tiltották, hogy az elöljárók a maguk hasznát nézzék, rokonaiknak kedvezzenek, az ellenük indított visszaélési vizsgálatokból azonban az derült ki, hogy ritkán álltak hivatásuk magaslatán. A nemesi község és az agilis község mellett több nemesi közbirtokosság is működött. A takácsi közbirtokosok közös gazdálkodási szervezete volt az egyik, a Gárdony pusztai birtokosokat tömörítette a másik, a Farkasdi pusztáikat pedig a harmadik. A takácsi nemesi községgel szorosan összefonódó - nagyrészt református, kisebbrészt evangélikus, még kevésbé katolikus birtokosokból álló - nemesi közbirtokosság működtette a malmot, a kocsmát és a mészárszéket. A közös legelő', a csekély erdő is a közbirtokosság vagyonát képezte. A közös ingatlanokból hasítottak ki időnként az egyházak számára papi, tanítói javadalmi birtokot, vagy a molnároknak megfelelő szolgálati illetőséget. A nemesek a politikai alakításában is részt vettek. Ok választották - elvileg háromévenként - a vármegyei tisztviselőket (tisztikart), továbbá a rendi országgyűlésen Veszprém vármegye nemességét képviselő két országgyűlési követet. 1819-ig a vármegyei tisztújítás a szavazatok (felkiáltások) mérlegelésével, 1819-től egyenkénti szavazással - különböző színű golyók ládába dobásával - történt. A tisztújítás és követválasztás ünnepi alkalmai gyakran párosultak korrupcióval. A választókat etették- itatták, a reformkorban az egyes érdekcsoportok („pártok”) tagjai gyakran ténylegesen is összetűztek a választás helyszínén. A község közelében feküdt a Gyula-hegy, amelyet az 1720-as években ültettek be szőlővel, így egy újabb önkormányzat keletkezett, mégpedig a szőlőhegyi birtokosságé. Mivel a Gyula-hegy 1901-ig Vaszarhoz tartozott, a szőlőhegyen korszakunkban a takácsiak külbirtokosoknak (extraneusoknak) számítottak. A szőlőhegyen a feudális jog szerint a jobbágyok is tulajdont szerezhettek, amellyel szabadon rendelkeztek. A szőlőhegyi önkormányzat ebben az időben keletkezett iratai nem maradtak fenn, így működésének részleteit nem ismerjük. 1804-től a Veszprém vármegye által megalkotott szőlőhegyi rendtartás lehetett az irányadó.20 A mezőgazdasági társulási formák mellett meg kell említenünk a kézművesipari szerveződéseket, a céheket. A községben a 18. században két céh alakult: a takácscéh 1743-ban kapott céhartikulust,21 új szabályzatát 1821-ben adták ki. A céh évszám nélküli ládáját a pápai Esterházy Múzeum őrzi.22 A takácscéh mellett egy bognár-kovács vegyescéh is működött, amely artikulusait 1714-ben kapta, és dokumentumai az 1821 és 1892 közötti időből maradtak fenn.23 A bognármesterek 1780-ban még önállóan kértek 20 A 36 artikulusből álló megyei statútumokat közli: Szőlőhegyi szabályzatok és hegyközségi törvények a 17-19. századból. 2., jav. kiad. Szerk. Égető Melinda. Bp., 2001. 193-205. p. (Szőlőhegyek történetének forrásai; 1.) 21 A vaszari takácscéhró'l Bartócz József: A kézművesipari struktúra kialakulása Veszprém megyében a XVI-XIX. században. In: A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei. 15. Szerk. K. Palágyi Sylvia. Veszprém, 1980. (továbbiakban: Bartócz, 1980.) 219. p. 22 A magyarországi céhes kézműipar forrásainak katasztere. 2. Szerk. Éri István. Bp., 1975. (továbbiakban: Éri, 1975.) 220. p. 23 Bartócz, 1980. 219. p. ■ 81 ■
