Mayer László - Tilcsik György (szerk.): Szorosadtól Rijekáig. Tanulmányok Bősze Sándor emlékére - Magyar Levéltárosok Egyesülete Kiadványai 14. (Budapest, 2015)
Feiszt György: Vas és Zala vármegyék címerének kialakulása
szabályát figyelmen kívül hagyta, a nyilat arannyal festették. A szín vitában a vármegye hiába ragaszkodott az 1929-ben elfogadott kék-ezüsthöz, mert az Országos Levéltár a vármegyei címer színeit zöld-ezüstben állapította meg és a belügyminiszter ezt hagyta jóvá. A kettős címerszín gyakorlata egészen 1949-ig tartott, amikor a belügyminiszter megszüntette a vármegyei címerhasználatot. Miután 1989-ben Zala Megye Tanácsa új címer megalkotását határozta el, a színek kérdése ismét vita tárgyává vált. Az újult erővel feltámadó eldönthetetlen polémiát a laikus politikai testület elé terjesztették, és a tanácstagok a kék-ezüst és zöld-ezüst vitában dodonai módon döntöttek: a címer színeit a korábban soha nem használt zöld-arany variációra változtatták. Zala Megye Közgyűlése a címer kérdését 2010 szeptemberében tűzte ismét napirendre, és immáron saját jogkörében eljárva, a történeti kék-ezüst színezést állította vissza.18 Más példákat is tanulmányozva, általánosságban elmondható, hogy a vármegyei címerek történetének kutatásában a legnagyobb nehézséget a dokumentálatlanság okozza, és ez az oka, hogy a szimbólumok értelmezői elbizonytalanodnak. A vármegyék címerhasználatának történetét vizsgálva az derül ki, hogy 16. századi privilégiumlevelek sehol sem maradtak fenn. A kutatók jóhiszeműen azt vélelmezik, hogy ezek elvesztek, a török háborúk idején megsemmisültek vagy egyéb bajuk történt. Ügy tűnik, hogy az egyetlen középkorból származó címer privilégiumot, Somogy vármegye II. Ulászlótól származó armálisát a szabályt erősítő kivételnek kell tekintenünk, ugyanis nem tűnik életszerűnek, hogy egyetlen másik sem maradt volna az utókorra. Sokkal valószínűbb, hogy középkori vármegyei címeradományok nem is léteztek. Ez lehet a magyarázata annak, hogy az újkorból ismert legkorábbi vármegyei armálist a hódoltságot sohasem szenvedett, felvidéki Árva vármegye is csak 1669-ből tudta felmutatni. Az összes többi vármegye csak ezt követően kapott címerprivilégiumot, és a 36 ismert vármegyei címeradomány egyharmadát pedig csak a 19. században foglalták oklevélbe.19 Vas és Zala vármegyék 16. században megalkotott címerei a klasszikus heraldika szellemében fogant beszélő címerek. A pecsétnyomóik elkészítésekor a jelképek még ismertek és értelmezhetők voltak, a képi megjelenés utalt annak használójára, tulajdonosára, így a címerrel kapcsolatos legfontosabb kritérium - a szimbólum - és a mögöttes tartalom egysége az 16. századi használatban megvalósult. Ha a vármegyei pecséteken fennmaradt címereket ebben a megközelítésben vizsgáljuk, aló. századiak jól megkülönbözethetők a barokk majd rokokó elemektől roskadozó, sokszor áttekinthetetlenül bonyolult 18-19. századi társaiktól. Megítélésünk szerint a társadalom szimbólumok iránti érzéketlensége a külsőségekre apelláló barokk-korból eredeztethető és szoros összefüggésben van a jelképek jelentésének elhalványulásával. Az ennek hátterében álló okok feltárása azonban további kutatásokat igényelnek. 18 Molnár András: Zala megye pecsétje és címere, 1550-2010. Zalaegerszeg, 2011. (továbbiakban: Molnár, 2011.) XXXVI. tábla.; Vas Megye Tanácsa 2/1990. (V.30.) sz. rendeletével vette használatba történelmi címerét. VaML Címergyííjtemény, 1990. 1. sz. Kiadása: Bér tényt Iván - Feiszt György: Vas vármegye címerei és zászlai. Szombathely, 2003. 33. p. 19 Csorba Csaba: Vármegyei címerek és Borsod-Abaúj-Zemplén címere. In: A Herman Ottó Múzeum évkönyve. 28-29. Szerk. Szabadfalvi József, Viga Gyula. Miskolc, 1991. 107. p. ■ 58 ■
