Mayer László - Tilcsik György (szerk.): Szorosadtól Rijekáig. Tanulmányok Bősze Sándor emlékére - Magyar Levéltárosok Egyesülete Kiadványai 14. (Budapest, 2015)
Varga László: Kaposvárról, levéltárról - Bősze Sándorra emlékezve
Azután jöttek a levéltáros „bulik”, a levéltáros egyesület közgyűlései, amelyektől egy ideig távol maradtam. Nehezen emésztettem meg ugyanis, hogy 1991-ben, amikor kemény vitába keveredtem a kormánnyal a kárpótlás ügyében, és az MLE választmánya támadt hátba, holott „csak” azt merészeltem állítani, a magyar levéltárak a maguk szegényes felszereltségükkel, nyomorult állapotukban alkalmatlanok egy ilyen feladat ellátására. Végső soron a kormány ennek köszönhetően emelte fel vagy háromszorosára a levéltári tevékenység „fejkvótáját”, vagyis azt az összeget, amit az érintett és levéltárakat fenntartó önkormányzatoknak folyósít. Talán Gyáni Gábor, vagy inkább Kaszás Mariann mesélte utóbb, hogy a minisztériumból keresték meg az egyesület elnökét, Erdmann Gyulát Gyulán az „elvtársak”, hogy tiltakozzanak renitens viselkedésem ellen. О ugyan nem tiltakozott, nem vállalt részt a szervezésben, de nevét azért adta hozzá. Magáról az elítélő akcióról persze nem levéltáros berkekből értesültem, hanem legfőbb vitapartnerem, Sepsey Tamás államtitkár, a Kárpótlási Hivatal frissen kinevezett elnöke tájékoztatott a Szabadság téren. Barátilag figyelmeztetett, miután nekiestünk egymásnak az akkor még ott székelő Magyar Televízió élő adásában. Jött is az egyesület választmánynak elítélő nyilatkozata. Néhányan nem írták alá, és akadt tudtommal egyetlen egy szegedi levéltáros -, aki nyilvánosan emelte fel ellene szavát. Az egész teljesen értelmetlennek bizonyult, hiszen a szakma nem rendelkezett komolyabb befolyással. Mégis, ez rosszat, nagyon rosszat jelentett, holott a kárpótlási vita hívta fel először a figyelmet arra, hogy miről szólnak a levéltárak. Akkor még nem tudtam, ezzel csak jóval később, az iratok átvételekor, levéltárosként szembesültem: az MLE elítélő nyilatkozatát megküldte Budapest főpolgármesterének, a fenntartónak, vagyis feljelentett. Nem igazán jó antré a szakmába. Közben a Levéltári Osztály - régi szokásoknak megfelelően - időnként be-, másokat felrendelt igazgatói értekezletekre, és nem feltétlenül a Szalai utcába. Rémlik, hogy egyszer fejtágításra, a Rómaira. Több igazgató kollegám csüngött Molnár Jóska ajkán szótlanul, mint gyümölcs a fán. Azért messze nem mindenki. A MÓL akkor már mélyrepülésben volt. Ember Győző után Varga János, majd Molnár helyettese, Lakos János, és még hol van a szakadék alja. Szabad György jó lett volna, de őt elragadta, magasabbra röpítette a politika. Szakály Ferit kapacitáltam, pályázza meg, de ő tudta a két országos levéltár összevonásának feladata képtelen vállalkozás. Valahol igazat kell adnom neki. Levéltáron belül magam is szembesültem ennek nehézségeivel. Egyesíteni egy egykori polgári(-kori) levéltárat a szocialistával. Végül törvény mondta ki az egyesülést, ami szakmailag mindmáig nem valósult meg. Majd bekebelezték a megyei levéltárakat, a Bőszéét is. Az élet nem igazságos. Sanyinak talán későn adatott meg, és biztos, hogy túl korán ért véget. Lelkemben van egy panteon, amely két részből áll, csak jelképes elválasztó vonallal. Az egyikben vannak a történészek: Hanák, Ránki, Juhász, Benda és... A másikban a levéltárosok. Az élen akiket, mintegy a Gulágra, oda száműztek, de azok is, akik így- úgy „flekkesként” kezdték ott szakmájukat, meg akiket meggyötörtek, mint Szita Lacit. Most éppen, az utolsó ebben a sorban Bősze Sándor, de van még ebben a panteonban mellette hely. Idővel, ha kiérdemeljük, jó társaságban leszünk. ■ 380 *
